Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Egy szemtanú levelet (rajzolta Lőrincz Gyula)
Kis emberek, szegény emberek, a nép megváltást áhítozó és csikorgó való sága: ez, ennyi volt Barta Lajos igéjének felrázó, döbbentő és tudatosító tar talma. Ez az eredendő küldetés-vonal folytatódott töretlen folyamatossággal Barta Lajos szlovákiai éveiben és nem véletlen, hogy a legszorosabb kapcsola tok azokhoz, a fiatalokhoz fűzték, akik itt, határokon túlra is kihatón, a fal- vakra járva és a nép baját, jogát látleletezve, lényegében a szociográfia első lépéséit gyakorolták. Barta Lajos itt példa és barát lehetett, nevelő és segítő: lapja, az Üj Szó a Sarló egyik fontos orgánumává -vált. Fáradhatatlan szer vező volt, szóval és tettel küzdött, hogy Szlovákia magyar kultúrája ne lehes sen pesti „könyvgyarmat’f. Önálló könyvkiadót alapított, de mostoha viszo nyaink akkoriban még nem bírtak el ilyen fényűzést: az „írók Kiadóvállalata”, Barta, Szüchich Mária, Sándor Imre és Egri Viktor regényeinek megjelenése után kénytelen volt felszámolni. Barta Lajos a szociális ige terjesztője, az európai haladó kultúra szerelmese volt, igenlője, őrzője és védője. Amikor Berlinben fellobbant a könyvmáglya rőt fénye, a szellem erkölcsi súlyával, hitelével és felháborodásával fordult a fasizmus barbársága ellen. A magyar szellemi antifasizmus legszebb meg nyilvánulásai Barta Lajos igehirdető tollút dicsérik. Ennyi az, amit Barta La josról minden szlovákiai dolgozónak tudni illik. Köszöntse ma e vázlatos tá jékoztató a tegnapi igehirdetö munkáját és eredményét: a mai olvasót. F. Z A* befutott vasúti kocsik utasokkal voltak zsúfolva. Már mindenki el is helyezkedett örült, aki kapott még va lami kis rést, ahová a sok ember, ko sár és batyu közé bepréselhette a maga testét. Ezek a testek most meglehető sen vastagok voltak, mert a falusi em bereknek az a szokásuk, hogy még a fűtött kocsiban sem vetik le felső ru hájukat. Asszonyok, férfiak, gyerme kek ültek, álltak egymáshoz zsúfoltan. Sokan az asszonyok közül eladózásból mentek haza. Pestről, ott volt számos kosár is. Mások meg, amit vásároltak, vitték magukkal. Akiknek már csak állni való helyük akadt, szomorúan pis logtak a többi feje fölött, kiknek még is csak jutott valami kis padrész. Le feküdni, kinyujtózkodni? Ünnep volna, ha csak ülni is lehetne. Nagyobb gye rekek, akik nem is ingyen utaztak, mert már meg kellett értük fizetni a jegyet, anyjuk vagy apjuk ölében bóbiskoltak, vagy a szülői kebelre hajtott fejjel, mint fáradt mécsesek virrasztottak a szegényes tarkaság fölött. Piszke», fol tos mindennapi ruhák, vásott nagyken dők, kifakult arcok közt csak egy-két zsíros polgár, fénylő arccal, kék ruhá ban. És csak alig egy-két fiatalabb asz- szony, hogy meséljen arról: a faluban is szépek, fiatalok a maguk idején az emberek. A vonat még benn állt a Ke letin; de az emberek már egymáshoz törődtek a közös kilátásban, hogy együtt virrasztva töltik el az éjszakát, a fűtés ellenére is jégvirágokkal raj zolódó ablakokkal az Alföld felé kivá gó vonatban. Végre megmozdult a vonat, a moz dony nagyot fújt, mint ki hatalmas lé- lekzetet vesz, a kerekek megmoccantak. Akkor csak törekszik föl a kéttengelyű hosszú harmadik osztályú kocsi lépcsőin két ember. — Nem mennek le? Már nem lehet! Leszállni! Leszállni! — kiabálnak a ka lauzok, de maguk is tudják, hogy na gyobb baj lenne már a leszállásból, mint a fölfelé menésből. Az a kettő nem is törődött velük. Az elsőn nagy, bokáig érő, kidolgozott báránybunda függött, attól nehezen mozgott, a másik is magas, sovány, de szegényebb ember volt, látszott a téli kabátja kurtaságán. Ez a kurtakabátos csak tolta maga előtt fölfelé a bundá- sat. A szolgálatban levő ember mód ján tette, a kalauzoknak is ő kiáltott vissza: — Beteget viszek, nem látják? Külön ben is már fönn vagyunk! . A vonatot nem állították meg, a ke rekek már igazán mozogtak és a két lekésett utas a kis peronról benyomult a zsúfolt kocsiba. Odabent nem örültek nekik, de kiabálni kezdtek rájuk: — Csukják be az ajtót! Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni, de mindenesetre annyit je lentett, hogy most már tűrik, hogy kö zéjük préselőd jenek. A hórihorgas nagy- bundás nem köszönt, csak nyöszörgött és szenvedő arccal jártatta szemét a nagy zsúfoltságon. — Ajaj — szólt aztán — ajaj! Péter! Vedd le rólam a bundát! Nehéz! A háta mögött az ajtóhoz nyomott
