Fáklya, 1954 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1954 / 6. szám - Bábi Tibor: Az idő elfújta - Bábi Tibor: Egymaga volt - Bábi Tibor: Kostyál András

AZ IDŐ ELFOJT A

Kocsmával kezdte, köszönt, hitt, marasztott

nótáztak nála, ittak a parasztok.

Szombatnap, vasárnap, hajh, inni kellett,

nagy bút feledni savanyú bor mellett.

Gyakran, szaporán nyílt a kocsmaajtó,

hitel, bor után jött a végrehajtó.

Megvette egy nap csaknem a félhatárt,

úrrá öltözött, fényes fogaton járd...

Korcs tollas polgár, — dúlt a Zobor alatt;

a pénz megvadult, fiastól rászakadt,

s mersze, álma nem volt a nyavalyásnak,

jó volt kupecnek, rongy kis uzsorásnak.

Ha meg gyűlölték, gyűlölni nem tudott,

hajlott, meglapult, adott-vett, alkudott.

Vasutat nem tört, gyárfalat nem emelt,

harcolni gyáva volt, megbújt, megszelelt..

Messze nyugaton keresi otthonát,

— az idő elfújta meddő lábnyomát.

EGYMAGA VOLT

Tehenet, kocát lefoglaltak,

dobravertek földet, házat.

Nagy Varga Mihály fejszét ragadt,

hét falu helyett maga lázadt.

A bírót, jegyzőt fejbeverte,

húsz csendőr űzte, nyoma veszett.

Százan is látták, mégse látták,

— merre jár, hot jár, keresheted.

Az erdők, falvak összesúgtak,

— híre támadt a véres tettnek, —

Nagy Varga Mihályt rejtsétek él,

egymásnak ígyen üzengettek.

Megmozdult, hördült a vármegye,

harminc forintot írt fejére,

ki élve halva elfogná őt,

harminc forint legyen a bére.

Zord, hajszolt vaddá tették, űzték.

Hiába lázadt, egymaga volt.

A récsényi erdő rejtegette,

s ha éhe támadt, gyilkolt, rabolt.