Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 1. szám - Szabó Béla: Önbírálat
azt a kéthetes újságíró-tanfolyamot, amelyen résztvettem. Ahhoz a tudáshoz, amit szerez tem, keserves koplalások árián jutottam és csak a felszabadulás után, amikor bejutottam az Űj Szó szerkesztőségébe, tudtak gondola taim mély gyökeret verni az osztályharcban. A tápanyagot a tapasztalatok nyújtották,, a munkások és parasztok élete és munkássága, akik között munkám során megfordultam, de soh,a a rendszeres elméleti tanulás. Tanulni, alaposan tanulni eddig még nem volt módom ban. Innen származik önző magatartásom is, hogy mindig csak a magam munkájával tö rődtem. Ezek az indokok természetesen csak eny hítik hibámat, de nem mentenek fel. A hiba annál súlyosabb, mert a fiatalok határozottan elvárták tőlem a hathatós segítséget. És végül, mivel kissé már jártas vagyok az építési ver seny szabályaiban: jól tudom, hogy keveset ér az olyan élmunkásnak a munkássága, aki szerzett tapasztalatait nem adja át munkás- társainak. Mire Kassára értem, kétségtelenül rájöttem arra, hogy kár volt ennyire felindulnom a sú lyos kritika miatt, mert nem vagyok ártatlan bárány és a kritikát „részben” azért megérde meltem. Vártam most már, hogy az öcsém is igazolni fogja ezt a megalkuvó álláspontomat. Igyekeztem előtte higgadtan feltárni a történ teket. Rámutattam arra is, hogy emberi mél tóságom úgyszólván romokban hever, mert hiszen az elvtársak visszautasították mindazt, amit jónak, helyesnek találtam. Ezekután va lóban kérdéses, teljesíteni tudom-e azt, amit elvárnak tőlem. Öcsém legnagyobb megdöbbenésemre na,- gyon nyugodtan fogadta beszámolómat. Azt mondotta, hogy az egész kritikámban nem lát semmi lesujtót, sőt ellenkezőleg a szigorú kri tika bizonyítja azt, hogy az elvtársak vára kozó bizalommal tekintenek további működé semre. Tehát emberi méltóságom megsértésé ről szó sem lehet ebben az esetben, hanem rendes kritikáról van itt szó, amit minden ön tudatos elvtársnak nyugodtan kell elviselnie és a válasz erre csak is őszinte önbírálat lehet. A kritika szerinte konstruktiv volt, mert hi szen az elvtársak pontosan megmutatták az utat is, amelyen haladnom kell. Végül hozzá tette azt is, hogy nem érti, miért beszélek a magam méltóságáról, amikor ma a kiélező dött osztályharcban, Koreában, ezerszámra, pusztulnak el ártatlan anyák és gyermekek. Igyekeztem öcsémnek megmagyarázni azt, hogy méltóság alatt értem azt a forrást, amely ből az öntudatos dolgozó bátorságot merít, hogy még fokozottabban folytassa az osztály harcot. — Akkor helyben vagyunk — válaszolta az öcsém —. Bátorságot csakis a szovjet sza badságharcosok, a kínai önkéntesek, a koreai dolgozók áldozatkész és hősies magatartásából meríthetünk. Példaképünk csakis a szovjet és a hazai sztahanovista lehet, aki a Párt cél kitűzéseit fokozott munkateljesítménnyel va lósítja meg. Igen, valóban helyben voltunk. Akkor már tudtam, ha nem is akadtam volna rá a tőrei kenyérre, akkor is felfedeztem volna a Pártot, amely ott van mindenütt, ahol acélt olvaszta nak, ahol ércet és szenet fejtenek, a föld felett és a föld alatt, mindenütt, ahol téglát téglához raknak és építik a szocializmust, sőt, ha szük ség van rá, éber hatalmával ott is megjelenik, ahol az ellenség biztonságban érzi magát és az ellenkezőjét cselekszi. Rájöttem, hogy az, aki őszinte híve a szocializmusnak, lehet tagja a Pártnak, lehet pártonkívüli becsületes dolgozó, az mindenütt felfedezi azt a hatalmasan átfogó erőt, amely Pártunk éber és körültekintő jelen létével azonos. Méltósággal csak is a Párt aján dékozhatja meg dolgozóit. — Eredj, végezd a dolgodat — mondta öcsém búcsúzóul — ne féljj, ha nagyon erősen akarod, ha méltóságodat meg akarod őrizni, munkádat siker koronázza. Hová is mehettem volna másüvé, mint a most épülő hatalmas kiterjedésű kohókombi náthoz, amely Szlovákia dolgozóinak jólétét van hivatva biztosítani. Honnan is meríthettem volna írt, orvoslást gyógyuló, de még mindig fájó sebeimre, ha nem onnan, ahol minden tal palatnyi föld Pártunk előrelátását dicséri, ma gasztalja és valamennyi dolgozó kéz erőteljes mozdulata Široký elvtársat éljenzi, Szlovákia iparosításának első előharcosát! Oly erős volt bennem a vágy, hogy mindenről tudjak, min denről magam győződjem meg, ami itt Szlová kia aranykorának küszöbén történik, hogy a fiatal főmérnököt, aki a hatalmas kohókombi- nát építkezésének az élén áll, sikerült rábírnom arra:, hogy magával vigyen a munka színhe lyére. Amint megláttam az óriási földtúró, ásó és egyenlítő szovjet gépeket, a darukat, az emelő ket, a buldozerokat, a skripereket a learatott buzakeresztek, a zöldelő kukoricaszárak és cu korrépák szomszédságában, az volt az első be nyomásom, hogy a falvak a szemem láttára mozdulnak meg és közelednek a város felé... A délutáni órákban, a nyári nap hevében sza kadatlan mozgás volt mindenütt és a nagy for róságban úgy tetszett, hogy az izzó napsugarak hajtják a búgó és lármázó eleven gépeket. A hatalmas traktoroktól vontatott buldózerek zúgva falták a földet végigvonulva a talaj mé lyébe vájt két méternyi árokban, majd újra a felszínre bukkantak és a pontosan előirányzott helyre rakták ki a terhüket. A főmérnököt lépten-nyomon mindenüvé kö vettem, útközben magyarázta a soha nem lá tott hatalmasméretű előmunkálatokat, amelyek arra vannak hivatva, hogy Pártunk határoza tait valóra váltsák. Egyelőre az előkészítő
