Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 1. szám - Szabó Béla: Önbírálat
lommal, amelyre csakis öntudatos dolgozók képesek, akik már tisztában vannak a a szövet kezet célkitűzésével. Rasko elvtárs nemcsak azt tudja,', hogy mi történik a tőrei szövetke zetben, hanem tudja azt is, hogy mi történik az ország többi szövetkezeteiben, mert figye lemmel kiséri a pártsajtót. Rasko után felvo nultak a többiek: Dudás, amint kérges kezével fürgén kettőt csavarint a bajuszán és mosolyog mielőtt szót vált az emberrel, azzal a felszaba dult mosollyal, amit a szövetkezeti élet vará zsolt az arcára. Utána jön a kesemyésarcú Füri, a munkacsoport vezető, aki az elmúlt év tizedek keserűségeit és csalódásait ma is ott hordja az arcán, keserű a hangja is, amikor káromkodik munka közben, mégis a szövetke zeti tagok egyhangúlag elösmerik, hogy mun kája a szövetkezetben aranyat ér. És jönnek sorrendben az asszonyok is: Hajkoné, aki az öntudatos asszonyok méltóságával dolgozik a szövetkezetben és a Pártban, Boros Eszter, aki beteg karját nem hagyja nyugodni, szakadat lan dolgozik, nehogy valaki megszólja, hogy nem veszi ki részét a szövetkezet felvirágoz tatásából. Majd jön az ügyes Benyoné, aki fürgén sürög-forog a közös ebédek tálalásánál, amikor Nagy tőre szövetkezetesei vendégeket fogadnak. Soha még annyi vendégszeretettel nem ta lálkoztam, mint Nagytőrén. Bárki idegen, aki odajön, az ott otthonra talál. Magam is úgy j árok-kelek ott, úgy szedegetem le a fortyogó fazekakról a fedőt, mintha édesanyámnál len nék a konyhában. Szeretem a tőrei szövetke- zeteseket és tudom, hogy ők is szeretnek en gem, hisz, ha alkalom adódik küldenek nekem kenyeret, mert látják, amikor náluk vagyok, én fogyasztom el a legtöbbet abból a jóízű szö vetkezeti házikenyérből. Sivár, magányos szi vem így népesedik be azokkal az arcokkal, azokkal a becsületes dolgozókkal, akik lelkes munkájukkal a szocializmust építik faivainkon. így döbbenek rá arra, hogy nem vagyok egye dül, hogy mellettem van a Párt és ebben ai vál ságos helyzetben mellém sorakoznak fel mind azok, akiket szeretek és akikkel megismerked tem akkor, amikor Pártunk útmutatását kö vetve, újságírói feladatomat végeztem. Alig érek rá, hogy a tőrei kenyeret akta táskámba gyömöszöljem, Pártunk újabb se gítséget küld, újabb arcok bukkannak fel szí vem mélyéből. Jön a mosolygó Capkó Rozália, a bodrogszerdahelyi bábasszony, aki bátor fel lépésével mozgósította a község asszonyait és talpra állította a szövetkezetét. Jön Mátyás elv társ a királyhelmeci járási párttitkárság funkcionáriusa, aki ma neheztel rám, firkász- nak (csúfolj, mert kritizálni mertem a nagy- géresi szövetkezetét. Mátyás elvtárs nyilván ugyanabba a hibába esett, mint én és biztos vagyok abban, hogy szíve mélyén tudja, hogy becsületesen jártam el és ha valaki rágalmazni merne előtte, akkor védelmemre kelne. Egyre több és több becsületes elvtárs arca tárul elém nyilt tekintettel és mindazokkal a jellegzetes tulajdonságokkal, amelyek bolsevik Harcosokká avatják dolgozóinkat. Ni, itt van már Konc Béla, Krupinszky, Patasi és Vajda elvtársak a Csemadok járási és kerületi nép nevelői, akik annyi lelkesedéssel, hozzáértés sel végzik feladataikat, hogy kishitűségem teljesen összezsugorodik, ha rájuk gondolok. Ezeket a népnevelőket valami mély szerénység és tartózkodó magatartás jellemzi. Derűs nyíltsággal, mosolyogva terjesztik a, magyar dolgozók között a szocialista kultúrát és vég telen türelemmel győzik meg őket a világ dol gozói egyre ^növekvő bérmozgalmának jelen tőségéről. Ezeknek az elvtársaknak komoly sikereik vannak községeinkben és falvainkban. Amerre mennek, egymásután alakulnak meg a Csemadok helyi szervezetei. Mondanivalójuk határozott, világos és egyértelmű, hangjukból és minden szavukból a szocializmus iránti lel kesedés és szeretet sugárzik. Mondanivalóju kat éppen ez teszi hitelessé és sikerüknek ép pen ez a titka.. Azokról a nehézségekről, ame lyekbe úton-útfélen ütköznek, ritkán tesznek említést. Pontosan tudják, hogy éppen az aka dályok legyűrése az ő feladatuk, pontosan tudják, hogy a szocializmusért, a tartós béké ért minden áldozatot meg kell hozniok. így kívánja ezt Pártunk, amelynek legerősebb és legnemesebb fegyvere a felvilágosító és meg győző munka és ehhez az útmutatáshoz nép nevelőink teljes hűséggel és odaadással iga zodnak. Az összehasonlítás az én munkámmal ter mészetesen önkénytelenül adódott. Szembe kellett néznem a tényekkel és bizony mint vesztes fél kerültem ki. Rájöttem arra, bár milyen becsületesen is törekedtem arra, hogy munkahelyemen jól végezzem el feladatomat, olyan súlyos hibákat követtem el, amelyék megbocsáthatatlanok. Hogy csak a legkirí vóbbakat említsem meg, soha komolyabb fi gyelemmel nem kísértem szerkesztőtársaim munkáját és soha egyetlen ízben sem töreked tem arra, hogy tapasztalataim átadásával meg nyerjem ;a fiatal munkás-újságírók bizalmát, így történhetett meg azután az, hogy most, amikor válságos helyzetbe kerültem, senkitől vigaszt, támogatást sem „várhattam és az első órákban, a legszömyűbb vívódások közepette látszólag egyedül maradtam. * Magatartásommal kapcsolatosan őszintén meg kell azt is mondanom, hogy ebben a visel kedésemben a rosszindulatnak még az árnyé kát sem fedeztem fel. Az volt a helyzet, hogy csakis a magam fejlődését tartottam szem előtt. Valami félelem élt bennem állandóan, hogy nem tudok lépést tartani gyorsiramú fejlődésünkkel, amelyet Pártunk fűt és irányít. Ez a félelem jogos, mert hiszen soha semmi féle rendszeres tanulásban, kiképzésben nem részesültem, hacsak nem vessem tekintetbe
