Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

VIII. Függelék. A városi múzeumok föladatai és a Fővárosi Múzeum (1913)

mészettudományban jártas ember áll rendelkezésére, hogy nem tudom, miért választott engem, ki oly keveset ért hozzá, hacsak talán nem azért, mert az említett urak esetleg nem oly jártasak a gyermekek ismeretében, kiknek e kis terem szánva van.

Célom az, hogy e bizalmat kiérdemeljem és hogy megvalósítsam azt, amit szándékának hiszek, olyként, hogy azonosítom magamat ifjú közönségem érdekeivel. Érdekükben és mint e gyermekek egyike szólva, azt mondanám, hogy a múzeumokban reánk soha sincsenek tekintettel. Nem láthatjuk a felső állványon kitett tárgyakat, ameddig csak a nagyok látnak föl és a legtöbb dolgon, melyet láthatunk és melyről tudni szeretnénk valamit, latin szavak vannak, melyeket nem értünk; vannak tárgyak, melyek egyáltalán nem érdekelnek bennünket és mások, melyek érdekesnek látszanak, semmiféle fölírással nincsenek ellátva, hogy micsodák.

Egy nagy könyvben, e tárgyra vonatkozó legnagyobb tekintélyünkben (kell-e mondani, hogy a „Svájci családi Robinson”-t értem), mindig zavartalan örömünk telt, noha némelyek azt mondják, hogy annyiféle érdekes állat a valóságban sohasem lehetett egy szigeten. Ha netalán hibák volnának benne, nem ezekért szeretjük, hanem jó tulajdonságaiért, melyeknek elseje, hogy mindvégig érdekes. Azt hisszük, hogy semmi sem mulattatóbb, mint a madarak, állatok és eleven dolgok és mindjárt utánuk legérdekesebb ugyané dolgok, ha nem is elevenek és utánuk, ha olvashatunk róluk. Mindnyájan foglalkoztunk ezekkel és némelyikünk reméli, hogy egész életén át fog velük foglalkozni. Nem nagyon érdekelnek a latin nevek és bármily fontosak is legyenek ezek a nagyokra nézve, nem szeretjük, ha mulatságunkat azzal rontják el, hogy iskolai leckévé teszik.

Nos, teljesen egyetértek ebben kis barátaimmal, de hozzáfűzök valamit, amit ők csak homályosan értenek, sőt amit egynémely tanítójuk sem ért egyáltalában. Ez pedig az, hogy az ilyféle dolgok iránt érdeklődést kelteni a fiatal elmében annyi, mint komolyabb tanulmány alapját megvetni a későbbi élet számára. A Napnak is vannak foltjai és még a „Svájci családi Robinson” sem teljesen tökéletes tekintély a természetrajzban; azonban „a gyermek a fölnőtt ember apja” és nem egy fiatal természettudósból sohasem lett volna a természet kutatója, ha első ösztönzését nem ehhez hasonló művekből vagy oly dolgok látásából merítette volna, mint aminók, a Gyermekek Termében vannak ugyanazok számára elrendezve, kik e könyvet élvezik.

Valamelyik nagy filozófus mondta, hogy „a tudás a csodálkozással kezdődik” és sok igaz van e mondásban. Ha szabad magamról szólanom, biztos vagyok benne, hogy életemnek színét egy-két gyermekkori erős impresszió adta meg. Az, hogy mint gyermek egy újangliai réten heverész- tem és egy nőstény héja rejtelmes vijjogását hallottam, messze fönn a levegőben, arra indított, hogy érett koromban sok éven át tanulmányozzam a levegőben való röpülést és az a töprengés, hogy a fáimon látott melegágy mint tartotta melegen a korai főzeléket üvegfedele alatt, későbbi életemben sok évi tanulmányra vezetett, hogy az mint tartja melegen a nagy melegágyat, a földet, a légkört. És így van ez más dolgokkal is.”

Langley elmondta nekünk a Gyermekek Terme gondnokává való kinevezését, de nem mondta el, hogy a tanulmány mily hosszú évei kristályosodtak ki e látszólag egyszerű föladatban, hogy az minden szakában és részletében mily türelmes munka, mindég a gyermekek érdeklődését és szórakozását tartva szem előtt.

Miután elfogadta ezt a meglehetősen nehéz és teljesen jutalmazatlan munkát, megtett minden tőle telhetőt, hogy oly helyet kapjon és abba oly tárgyakat tegyen, melyek gyermekbarátainak tetszeni fognak.

Azonnal elhatározták, hogy az e célra szánt teremnek kicsinynek kell lennie; nagy terem nagy gyűjteményt jelentene és ennek eredménye zavaros

687