Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

VIII. Függelék. A városi múzeumok föladatai és a Fővárosi Múzeum (1913)

ilyen szobát a múzeumban talált minden korabeli tárggyal megterhelni, beléje vivén a múzeumi túlzsúfoltságnak minden baját, hanem gondoljanak arra, hogy az ugyan nem múzeumi terem a régi értelemben, de mégis lakás sem, hanem múzeum, amelyben a látogató ne feledkezhes- sék meg arról, hogy hol van. A túlságos intimitás épen úgy ártalmára van a múzeumnak, mint a túlságos ünnepélyesség.

Ugyanígy vagyunk a minden áron teljességre törekvéssel. Gyakran esik meg, hogy a múzeum vezetője minden áron interieurökben akarja bemutatni a város lakás- és otthonstílusa fejlődésének minden fázisát és ha valamely korszakból eredeti darabjai nincsenek, vagy rossz állapotban vannak vagy hiányosak, utánzásokhoz nyúl. Azt kell ezzel szemben mondani, hogy jobb, ha a múzeum az ilyen trükköket a világkiállítások és a színházak deko- ratörjeinek engedi át. „Van valami, ami szebb, mint egy remekmű: a remekmű romja ez”. (Puvis de Chavannes.) Ez áll — mutatis mutandis — az interieurökre is. Semmi kifogást nem lehet tenni a mű és történeti emlékek konzerválása ellen. Egy jó utánzat is bizonyos körülmények közt művészi értékkel bír, sőt a reprodukciós technika ma magában véve is művészi értékű és hatású műveket produkál. De mindez nem szabad, hogy elfelejtesse a múzeum vezetőivel sem, amit fentebb mondtunk: hogy az intérieur is múzeum és nem szabad hazudnia. A művészi hazugságot alig választja el csak egy lépés is a művészieden hazugságtól, a gricstől, a sablontól, az üzletitől.

Az egyéb anyag fölállítása

Természetes végül az is, hogy interieurök végtelen sora épen olyan fárasztó és unalmas, mint „a prehisztorikus bögrék végtelen sora”. Ha tehát volna is egy múzeumnak sok interieurre való anyaga, módjával él majd vele és az

651