Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

V. Irodalommal és munkásképzéssel kapcsolatos cikkek és tanulmányok

zelést és az aszepszist a magyar kultúra már „pótolta” volna. És nem hiszem, hogy győzni tudna a magyar, ha seregei élelmezéséről nem a Fowler-ekével, hanem faekével fölszántott föld gondoskodnék, ha ruházatát kézirokkán fonnák s nem Jacquard találmányán s a parancsokat és jelentéseket „pihegő hírnök” közvetítené s nem Graham Bell, Morse és Hughes gépei. Amik tudtommal mind nem a magyar kultúra termékei.

S miként a tudósok és írók az első izgalomban született nyilatkozatai, úgy a kölcsönös vandalizmusokról szóló újsághírek is kevésbé rémítenek ma már. Nem emlékszünk mindnyájan annak a doktor Hausernek jajveszékelésére, aki a Dordogneban értékes történelemelőtti lelőhelyeket tárt föl, a háború elején Franciaországból elmenekült és hangosan panaszolta, hogyan pusztította el a francia népesség nagy gyűjteményeit és ásásait, élete egész művét? „Mindent darabokra törtek vagy egyszerűen elkoboztak.” Nos, mindebből egy szó sem igaz. Schuchhardt titkos tanácsos maga jelentette ki a Berlini Antropológiai Társaság februári ülésén, hogy úgyszólván semmi kár sem történt. Dr. Hauser maga közölte ezt vele.

E téren is a háború csak igazolta, amit azelőtt is tudtunk: hogy az újságok lelkiismeretlen hazudozása micsoda ellensége a kultúrának, amikor a nemzetek ellentéteit olyan területekre is átplántálja, amelyeken ellentétek nincsenek. Amint nincsenek lényeges különbségek maguk az újságok közt sem. Vannak igazságszerető lapok Angliában és Franciaországban is, de vannak hazugok Németországban és a Monarchiában is. Csak néhány napja állapította meg Karl Bücher titkos tanácsos, a lipcsei egyetem híres közgazdásza, a háborúról és a sajtóról tartott fölolvasásában, hogy „nagyban és egészben a német sajtó jól tartotta magát a háborúban, de mégis vannak kivételek, amelyek a vadításban nem maradnak el a kül573