Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
1910. április 27-én Bárczy István polgármester elnökletével a Könyvtári Bizottság ült össze, hogy az elhangzott javaslatokat és Szabó Ervinnek a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa Emlékiratáról készített „Vélemény”-ét megtárgyalja. A vita eredményeként egyhangúlag úgy határoztak, hogy a nagy közművelődési könyvtár létesítését szükségesnek és halaszthatatlannak tartják és az előmunkálatok elvégzését Szabó Ervinre bízzák. 1910 január—áprilisa között tehát nem kisebb tervek voltak születőben, mint hogy egyfelől méltó otthont teremtenek a központnak, azt pénzügyi és személyzeti ellátottság tekintetében Budapest egyik legjelentősebb közgyűjteményévé emelik, másfelől, hogy e gyűjtemény, mint központ köré kisebb kerületi könyvtárak széles hálózatát építik ki. Az elképzelések azonban még homályosak voltak, de Szabó Ervin előtt, aki már hosszú évek óta foglalkozott ilyen gondolatokkal, azokat a könyvtári Értesítőben 1907 óta propagálta és emellett a könyvtártudománynak, a modern könyvtárpolitika elméletének és gyakorlatának kitűnő ismerője volt, világosan állt a cél. A Könyvtári Bizottság részletes terv kidolgozására vonatkozó határozata nem érte őt váratlanul és 1910 májusában már kidolgozta a programot, amely 1910 június első felében önálló könyv formájában megjelent. Címe: „Emlékirat Községi Nyilvános Könyvtár létesítéséről Budapesten”. SZABÓ ERVIN „EMLÉKIRATBA ÉS AZ 1910 JÚNIUSI „SZAKÉRTEKEZLET” Szabó Ervin 1910 júniusában megjelent „Emlékirat”-a, ez a több mint 60 lapos, jegyzetekkel, statisztikákkal, függelékkel, bibliográfiákkal felszerelt, 17 táblán 43 fényképpel kiegészített tanulmány, mely nemcsak a magyar könyvtártani irodalom remekműve, de becses kultúrhistóriai dokumentum is, egyszerre vádirat és program. Vádirat a főváros kulturális elmaradottsága ellen — a könyvtárpolitika területén mutatva rá erre, program: hogyan lehet az elmaradottságot felszámolni, figyelembevéve a város összes dolgozó rétegeinek érdekeit, de ezek közül is mindenekelőtt a lakosság óriási többségét kitevő proletariátusét. Az Emlékirat öt fejezete közül az első kettőben az ismeretek hatalmas tárára támaszkodó nagyműveltségű marxista tudós széles történelmi perspektívába állítva adta Budapest könyvtárügyének könyörtelen bírálatát. „1871-ben tűzvész pusztította Chicago városát. A segélyakciók közt, melyek mindenfelől megindultak, volt egy nekünk feltűnő : Thomas Hughes angol író és társai kiáltványt bocsátottak ki Nagybritannia íróihoz, kiadóihoz, hogy a leégett város könyvtárát pótolják...” Ezzel a figyelmet kikényszerítő expozícióval indult a tanulmány, amely az értelemhez szóló logikai érvek sorával, az érzelemre ható fordulatos példák tömegével, meggyőző erejével akarta felrázni és megnyerni a közömbösöket a közösség ügye iránt fásultakat a községi könyvtárépítés gondolatának, amikor a hazai elmaradottságot a fejlett nyugati városok eredményeivel szembesítette. Az Émlékirat harmadik, negyedik és ötödik fejezete azt vázolta fel, hogyan lehet rövid idő alatt az összes rendelkezésre álló eszközök felhasználásával, a reális lehetőségek számbavételével gyökeresen új helyzetet teremteni mind a tudományos, mind pedig a még égetőbb sürgősséggel jelentkező közművelődési könyvtárhálózat kiépítése kérdésében. Mindenekelőtt vitathatatlan tényként állapította meg, hogy a könyvtárfejlesztés ügye a községi politika tárgya, másszóval a városok (községek) feladatkörébe tartozik, az ő kötelességük a lakosság megfelelő számú és színvonalú könyvtárakkal való ellátása. A városok (községek) kötelessége az ilyen gyűjtemények hálózatának fenntartása is. Állandó és (mivel fejlődő intézményekről van szó) növekvő pénzügyi fedezettel való ellátása. Ezt az egyik legfontosabbnak tartott tételét igazolta a legsokoldalúbban Szabó Ervin az Emlékirathoz mellékelt táblázataival, gazdag fényképanyaggal is. Kimutatta, hogy a fejlettebb, elsősorban a könyvtárépítésben akkor élenjáró angol és amerikai városok nagyszerű eredményei vitathatatlanná teszik: előbb vagy utóbb a metropolissá növekvő Budapest hatóságainak is meg kell hozni a maguk áldozatát e tekintetben. Az Emlékirat befejező része igen konkrétan, tüzetesen foglalkozott a „legkényesebb” problémával : az újtípusú könyvtárrendszer anyagi előfeltételeivel. Rámutatott arra, hogy a fővárosi könyvtár központja nagy társadalomtudományi gyűjteménnyé növelhető, ennek alapjai máris megvannak. Ez a gyűjtemény hézagpótló a hazai tudományos könyvtárak rendszerében, számára egy művelődési otthonnal egybekötött épületet kell emelni. Ennek anyagi alapja is rendelkezésre áll az 1896-os milleneumi alapítvány milliós összegre növekedett kamataiban. Szabó Ervin itt lelkesítő képet festett a jövendő nagy kultúrpalotáról, mely Budapest büszkesége lesz majd. Kevés áldozattal lehet megvetni az alapjait a modern közművelődési fiókhálózatnak is: a főváros halódó iskolai könyvtárainak állományát veheti igénybe e célra, ugyanakkor kooperáció létesítésével a Budapesten már meglevő és a főváros anyagi támogatását is élvező, de tengődő egyesületi könyvtárakat, „népkönyvtárakat” is bevonhatnák, újjászerveznék, életre keltenék a fővárosi könyvtár vezetése alatt. 75
