Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)
közben felfedett hiányok pótlásán is fáradoztak, így például 1686-os évfordulós bibliográfia összeállításakor, 1935—1936-ban sok egykorú nyomtatványt kutattak fel és szereztek be Buda visszafoglalásáról és ezekkel az 1936-ban, az Iparművészeti Múzeumban rendezett kiállításhoz is hozzájárulhatott a könyvtár. A további vizsgálódás azonban kissé módosítja ezt a rokonszenves képet, ugyanis igen sok olyan antiquitas beszerzéséről is hírt adnak az egykorú évkönyvek, amelyek vásárlását alig, vagy egyáltalában nem tudták elfogadhatóan indokolni. A Budapesti Gyűjtemény számlájára vettek meg például a tárgyalt időszakban egész sor esztergomi vagy győri kiadású misés-könyvet, szertartáskönyvet, bibliát, továbbá tucatjával olyan XV. század végi és XVI. század eleji drága nyomtatványokat, amelyek a legnagyobb jóakarattal sem nevezhetők Budapest története szempontjából nélkülözhetetlen, vagy akár fontos forrásoknak, olykor pedig nem is lehet kideríteni, mi közük volt Budapesthez. Akadtak olyan 400 éves és még korábbi kiadványok, amelyek beszerzéséhez az volt az indok, hogy bár Itáliában, vagy valamelyik német f helységben adták ki őket, de bennük található egy korabeli budai könyvárus jele. Előfordult, hogy egy XV. századeleji nyomtatvány vételénél, amely Miksa császár esküvőjét tárgyalta, azt hozták fel, hogy az üdvözlőbeszédben Mátyást, „rex gloriosissimus”-ként felemlítik — bizony ennél soványabb megokolást alig adhattak volna a vásárhoz. A költséges gyűjtési politika ötletszerűségére vall, hogy nekiláttak a Mária Terézia által 1777-ben a fővárosba helyezett egyetemen készült összes disszertáció felkutatásának, beleértve a még Nagyszombatban készülteket is, függetlenül attól, hogy a dolgozatok tartalmának volt-e vagy sem köze Budapesthez. A gyűjtőkör tetszőleges tágítása bizonyára abból következett, hogy az akkori viszonyokhoz képest szinte korlátlanul rendelkeztek pénzzel, ennek elköltésére új és új jogcímet kellett keresni. Valószínűleg ebből a kedvezményezett helyzetből adódott, hogy rávetették magukat a régi metszetek beszerzésére is, noha ezek gyűjtése a Fővárosi Múzeum feladata volt. Mégis 1942-ben büszkén jelentették, hogy a könyvtár. egyik legféltettebb kincsévé lett metszetgyűjtemény tételszámát már 582-re sikerült növelni. Nem tudni kinek az ötlete nyomán, mindenesetre felsőbb jóváhagyással nekiláttak a budapesti nyomdászattörténet feltárása címén valamennyi régi (XVIII—XIX századi) budapesti kiadvány felkutatásához és beszerzéséhez, noha ezek nagyobb részét egyedül az kapcsolta a főváros történetéhez, hogy itt nyomtatták, de tartalmuk szerint semmi közük sem volt a gyűjteményhez. Nem volt köze a témához azoknak az egyházi könyveknek sem, amelyeket 1938-ban vettek és az Évkönyvben „kiemelkedő gyarapodásaként méltattak, de magyarázatul csak azt hozhatták fel, hogy a kiadványok a XVIII. századi pest-budai polgárság „vallásos érzületének felkeltésére törekedtek”. Önmagában tekintve dicséretes az a gondosság, amit a legkülönbözőbb régi aprónyomtatványok vásárlására fordítottak. Az 1930-as évek végén XIX. századi pesti polgárok névjegyeivel, esküvői, névnapi köszöntő kártyákkal, százéves üzleti számlákkal gazdagították az aprónyomtatványtárat. Nem is lehetne ezen sok kivetni valót találni, ha ez az aprólékosság általános lett volna a gyűjtésben, csakhogy a névjegyekre folytatott vadászat mellett kardinális fontosságú területeket teljesen elhanyagoltak. A tudományos „teljességre” való törekvés ugyanis felettébb egyoldalúnak látszik, ha szemügyre vesszük, hogyan kezelték az egykorú aprónyomtatványok ügyét. A múlt századi névjegyekre kiterjedt a figyelem, de a ma már csaknem pótolhatatlan korabeli röplapok gyűjtésére, ha azok nem a fennálló rendszert szolgálták, a legkevésbé sem ügyeltek. Még az 1930-as években Budapesten megjelent legális szociáldemokrata és szakszervezeti röplapok beszerzésével sem törődtek, az illegális kommunista, a Békepárt-i és antifasiszta nyomtatványok gyűjtése bizonyára politikai okok miatt már szóba sem kerülhetett abban a könyvtárban, amelyben viszont minél régebbi időszakról volt szó, annál szélesebben értelmezték a gyűjtőkört, nem egyszer messzi túllépve a határokat. Nem törődtek olyan emigráns munkák beszerzésével, mint például Lengyel József Visegrádi utca, Kiss Lajos: A vörös város, Illés Béla: Ég a Tisza című (Moszkvában és másutt megjelent) Budapesten játszódó könyvei. Ha mégis hozzájutottak ilyesmihez, amint ez Illés Béla regényével, vagy Bölöni György- né Die Kerker von Budapest című könyvével történt, úgy azt az „illetékes” hatósághoz, a politikai rendőrséghez továbbították. Teljességgel mellőzték az emigrációs sajtó figyelését is, noha olyan lapokban, mint például a Sarló és Kalapács, az Új Március, az Űj Hang, a Párizsi Munkás stb. tömegével jelentek meg a forradalmi Budapest mindennapos harcairól, életéről szóló híradások, beszámolók. Mindezen források felkutatása és lehető pótlása már a felszabadulás utáni időkre maradt, mert a baloldali anyag kiesett látókörükből, vagy mert e ponton a konzervatív Széchényi Könyvtárnál is nagyobb óvatosságot tanúsítottak, noha a távoli múltra vonatkozóan igen „eredeti” szempontok szerint értelmezték a gyűjtemény teljessé tételét. Nyilván a gyarapítás fent jellemzett elvei és gyakorlata is közrejátszott abban, hogy a Wenckheim palota legszebb termében elhelyezett, a legjobban dotált, legnagyobb személyzettel ellátott Budapesti Gyűjtemény forgalma alig emelkedett a megelőző évekéhez képest 1930—1942 között. Növekedést csak a kézikönyvtár használatánál látunk és ennél is csak 1935—1939 között, amikor évi 8000—9000 kötetes használatot mutattak ki. 1935-ig és 1939 után viszont az 1930 előtti szinten mozgott ez a szám, illetve 287
