Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)
SZEMÉLYZETI PROBLÉMÁK A konjunktúra éveiben napirendre tűzték a megnövekedett könyvtár státuszának rendezését, azonban a tervezet oly hátrányos volt, hogy mint láttuk, az intézmény vezetősége is vétót emelt ellene. A rendezésre 1930-ig nem került sor, a válság kirobbanása után pedig már gondolni sem lehetett az ügy gyors megoldására. Ellenkezőleg: a meglevő személyzeti létszámot is védeni kellett a leépítéstől. Az 1932-ben nyugdíjba vonult Ritoók Emma főkönyvtáros státuszát például ismételt sürgetések ellenére sem töltötték be. A könyvtár növekedésére, a vele járó munkaszaporulatra, a hálózat forgalmának emelkedésére hivatkozva mégis több alkalommal kért új munkaerőket a vezetőség, de 1932-ben rendeletileg tiltották el az új alkalmaztatásokat a fővárosnál. Ott, ahol mégis nyomasztó indokok forogtak fenn, ideiglenes hivatalnokok kirendelésével nyújtottak átmeneti segítséget. Az 1930-as évek elején többször is kirendeltek ideiglenes hivatalnokokat a könyvtárba, ezek közül néhányat tartósan ott hagytak, másokat viszont elvittek. 1932-ben például 2 új munkaerőhöz jutott az intézmény, de 4-et elvettek tőle. „A személyzet a növekvő munka mellett állandóan fogy”— írta 1932-es jelentésében az igazgató.1 Gyakorlatilag mégsem szűkölködött tartósan ezen a téren a főváros, illetve a könyvtár : korlátlanul meríthetett az értelmiségi munkanélkülieknek a válság következtében óriásira növekedett tömegéből. A főváros ebben a tekintetben ugyanúgy járt el, mint akármelyik szőrös szívű tőkés vállalkozó. A különbség csak annyi volt, hogy „inségenyhítő” akciónak keresztelték el a kizsákmányolásnak azt a formáját, amelynek keretében mint „szellemi szükségmunkásokat” vették igénybe alkalmilag, rendszerint 3—3 hónapra a munkanélküli értelmiségiek egy-egy csoportját. A látszat szerint tehát valami jótékonykodásról volt szó. A munkavállalóknak alá kell írni egy nyilatkozatot, amely szerint ők a jó esetben havi 60—70—80 pengős, kedvezőtlenebb években 30—40 pengős összegeket nem munkadíj, hanem „segély” formájában kapják a fővárostól, viszont ellenszolgáltatás nélkül végzik a „szellemi szükségmunkát”. Ez a formula lehetetlenné tette, hogy bármiféle jogigényt támasszanak a fővárossal szemben, amely bármikor elbocsáthatta őket, betegség esetén is. Megalázó, függő és bizonytalan volt az értelmiségij munkanélküliek e kategóriájának helyzete, mégis nagy kegynek számított, ha valakit néhány hónapra szellemi szükségmunkásnak felvettek, valamelyik párt vagy elismert szervezet, horthysta közéleti személyiség ajánlólevele volt az előfeltétel. A könyvtár irattárában 1931. november 17-i keltezéssel maradt fenn az időrendben első körlevél, amelyben a főváros vezetősége bejelentette, hogy lehetőséget nyújt szellemi szükségmunkások igénylésére. November 24-én készült el a könyvtárigazgatóság válasza, amelyben a központ részére 26, a hálózat részére 30 fő, összesen 56 szellemi szükségmunkás kirendelését kérte.2 Az 1931—1937-es évekből maradtak fenn olyan iratok, amelyekből kiderül, hogy többek között országosan ismert művészek, írók, költők is éltek a szerény kereseti lehetőséggel. A listákon felfedezzük például Tersánszky Józsi Jenő, Fodor József, Fenyő László, Sztrókay Kálmán, Telekes Béla, Sipos Iván, Peterdy Andor, Majthényi György írók, Hampel Károly szobrászművész nevét. Az írók egyik rendszeres protektora az írók Gazdasági Egyesülete (I. G. E.) volt, amelynek nevében Kodolányi János, az I. G. E. titkára így köszönte meg, hogy 1935. február 1-én a polgármester a fővárosi könyvtárhoz alkalmazta szellemi szükségmunkára Fodor Józsefet, a kiváló költőt: „Méltóságod közbelépése valóban mindent elért, ami csak elérhető volt”.3 Tersánszky, Fodor József és még néhányan szerencsésebbek voltak József Attilánál, akit a La Fontaine Irodalmi Társaság nevében Bokor Imre ajánlott a polgármesternél könyvtári alkalmazásra, de hiába.4 A viszonyokat jellemzi, ahogyan Ravasz Árpád tankerületi főigazgató 1933-ban az egyik szellemi szükségmunkás érdekében eljárt a könyvtár igazgatójánál. Ravasz Árpád levelében kérte, hogy az egyik távolabbi fiókba helyezett szellemi szükségmunkást helyezzék a Kálvin tér melletti Királyi Pál utcai fiókba: „Pártfogoltam ugyanis, aki nagyon derék, tisztességes, szerény, jó fiú s minden támogatást megérdemel, olyan szegény (öttagú családjának a fenntartója fiatalember létére), hogy rossz cipője helyett nem tud magának jobbat venni, s így nagyon áldásos dolog volna számára (a Lónyay utcában lakik), ha a lakásához sokkal közelebb lenne a munkahelye”.5 A könyvtárban állandóan foglalkoztatottak helyzete irigylésméltó volt, ezt példázza a Népszálló házikönyvtárának kezelője Tóth Viktória ellen 1935 nyarán indított akció is. 1935. július 5-én „Nagy Károly népszállói lakos” aláírással levél ment Szendy Károly polgármesterhez, amelyben többek között ez állt: „A budapesti Aréna út 150 alatti Népszállóban van egy könyvtárnoki állás. Ezen állást ez idő szerint Tóth Viktória, egy 68 éves asszony tölti be.... Ezen munkájáért havi 150 P kp. fizetést, azonkívül természetben egy 3 szobás lakást, világítást, fűtést kap... nevezett oly fizetést húz, amelyből egy 1 A Fővárosi Könyvtár Évkönyve 1932. 5. old. s Irattár. Szellemi szükségmunkások. 1931—1937. 3 Uo. 4 Bokor Imre: Találkozásom József Attilával. = Könyvtáros 1959. No. 2. 137—138. old. s Irattár. Szellemi szükségmunkások 1931—1937. 283