Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)
akárcsak Rachmanova, az emigráns orosz írónő szovjetellenes uszító ponyvaregényeit, ezzel szemben a magyar és világirodalom igazi nagyjait teljesen kizárták a szerzeményezésből, vagy csak egyes műveiket vásárolták, azokat is csekély példányszámban. Drescher politikai állásfoglalása, amelyet az imént idézett tanulmánya tükrözött, még a maga idején is felháborodást váltott ki, annál is inkább, mert nem magánvéleményről volt szó, hanem egy fontos kulturális irányító pozícióban levő ember minden ízében dilettáns, hánya-veti, illetve fasiszta módon elfogult megnyilatkozásáról. „Milyen «köz» nevében merészel így ítélkezni élők és holtak felett Drescher ?” — tette fel a kérdést a féllegális kommunista Gondolat című lap kommentára.1 Drescher összeállításának gerincét azonban a könyvtári hálózat 8 napos forgalmának statisztikai táblázatai tették ki, a benne foglalt eredményekre, egyes művek forgalmára hivatkozva igyekezett bizonygatni, hogy a rendszernek kedves szerzők „jól mennek”. A Népszava kritikusa, (aki egyébként a világon semmi kivetni valót nem talált Drescher nácibarát állásfoglalásán), annyit mégis megjegyzett: „igazi képet mindaddig nem kaphatunk, amíg nem közük, hogy egyes fiókokban az egyes könyvek hány példányban találhatók”.2 A Drescher—Szentkuty féle kiadvány olyan széles körökből váltott ki megütközést, hogy a könyvtár vezetősége a fasizmus előretörése idején is kénytelen volt visszakozót fújni és az intézmény történetében először a széles nyilvánosság előtt bocsánatot kérni, amelynek szövege az 1935-ös Évkönyv elején (8. old.) jelent meg. A félszeg magyarázat szerint a szerzőt semmiféle elfogultság nem vezette, de ha mégis sértette volna valaki érdekeit, ezért „őszinte sajnálkozását” fejezi ki. A hálózat munkájáról két beosztott könyvtáros is készített hosszabb tanulmányt. Fort Sándornak az 1937- es Évkönyvben és különlenyomatban megjelent írása „egy népkönyvtár nevelő munkássága nőolvasói körében” címen a 9. számú fiók nőolvasóinak igényeit vizsgálta, 221 kitöltött kérdőív alapján és elégtétellel állapította meg, hogy a kérdezettek többsége nem jelölt meg olyan szerzőket, akiknek írásai hiányoznak a könyvtárból, mindössze 144-en állítottak fel írói „ranglistát”. Ennek kapcsán jegyezte meg a szerző : „Igazoltnak látjuk a könyvtár munkáját a könyvanyag beszerzésében (preventív szelekció), a könyv duplikálásában és a népkönyvtárosi nevelő munkában”. Ez esetben is egyértelmű utalást találtunk arra, hogy nemcsak általában, a szerzők és művek kiválogatásában, hanem olyan módon is érvényesült a könyvtár egyoldalú propagatív munkája, hogy egyes kiadványokat több példányban vásároltak meg, másokat csak egy-egy példányban. 1933-tól a fiókokba járó periodikák címjegyzékeit is közölték az évkönyvek. Ha a politikai lapok címeit nézzük, azt hihetnénk, hogy legalább a Horthy-módra értelmezett demokrácia játékszabályait betartották, mert például az 1933-as Évkönyvben a klerikális és kormánylapok a Magyarság és más jobboldali újságok mellett, a szociáldemokrata Népszava és néhány más ellenzéki lap is járt a hálózatba. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy hány fiókba járatták az egyes újságokat, e ponton is ugyanabba a politikai elfogultságba ütközünk, mint a könyvgyarapításnál: 1933-ban a Népszavát az angyalföldi 7-es és a ferencvárosi 9-es fiók kapta, a klerikális és kormánylapokat az összes olvasóteremmel rendelkező fiók. 1938- ig még ez az arány is rosszabbodott, az Évkönyv kimutatása szerint a Népszava már csak a 7-es fiókba járt, ezzel szemben a Nemzeti Újság, Új Magyarság és társaik 4—4 fiókba, már felbukkant az Egyedül Vagyunk és letűnt több polgári ellenzéki lap (ezeket a kormány szüntette be). 1942-ben minden olvasóteremmel rendelkező fiókban található a nyilas Magyarság, az Új Magyarság, az Esti Újság, a Pesti Újság, egyéb kormány- és klerikális lapok. Ezek mennyiségileg „megfelelően ellensúlyozták” azt, hogy az angyalföldi 7-es fiókba még ekkor is érkezett a Népszava és a polgári ellenzéki Magyar Nemzet. A fővárosi könyvtár ifjúsági olvasmányainak összetételéről alkothatunk megközelítő képet Zsák Wil- fridnek, a X. kerületi 3. számú könyvtár vezetőjének „A Fővárosi Könyvtár ifjúsági olvasói” című 1936- ban megjelent írásából, amelyben a fiók ifjúsági anyaga 100 napos forgalmáról készített feljegyzéseit közölte és kommentálta. A táblázatokon a jelzett 100 nap alatt keresett szerzők, illetve azok egy vagy több műve és forgalmi adataik szerepeltek. A szépirodalmi művek listáján Jókai mellett és előtt Gaál Mózes vezetett. May Károly könyveinek forgalma, akiről egy konzervatív magyar kultúrpolitikus mondotta ki, hogy regényeinek hőse „a germán elbizakodottság legpökhendibb alakja, mindenkit legyőz, mindenkinél okosabb, minden nyelven beszél, mindenkit lenéz”,3 az élvonalban állt, megelőzte a zseniális Vernét, bizonyára, azért, mert Mayból bővebb anyaggal rendelkezett a 3-as fiók, mint Vernéből. Babits és Kosztolányi viszont csak 1—1 művel szerepeltek, akárcsak Petőfi és ők még jól jártak, mert Ady Endre, József Attila, Karinthy nevét hiába keressük a forgalmazott könyvek listáján, de Böngérfy János három címmel, 1 Gondolat. 1936. 2. sz. * Népszava 1936. október 25. 3 Solymossy Sándor: Mit szeret a nép olvasni. 1906. 7. old. 279
