Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)
Attilától, Gelléri Andor Endrétől, Bálint Györgytől, Fenyő Lászlótól, Szép Ernőtől és az új magyar irodalom más művelőitől egyetlen írást sem talált. „A méregdrágán vett grófi palota úgy néz ki a felsorolt írók művei nélkül, mint egy hatalmas, díszes páncélszekrény, amiben pénz hiányában egérfogót tartanak” — jegyezte meg az újságíró. A könyvtárigazgató azonban ekkor, a fasizmus előretörése időszakában, már a széles nyilvánosság előtt sem titkolta, hogy milyen szempontok szerint folytatják a könyvbeszerzést és hogy a haladó írók alkotásait egyszerűen kirekesztik a könyvtár állományából, ugyanis így válaszolt : „A Fővárosi Könyvtár a legnagyobb gonddal válogatja ki azokat a könyveket, amelyeket állományába iktat. Feladata a tiszta irodalomnak, az esztétikai értéket képviselő könyveknek terjesztése. Megvédi a fiókkönyvtárak szellemi életben elhagyatott olvasóit a tülekedő eszme- áramlatok csábításaitól, a könyvtár irányít és ezért szelekcióval él. Nem vásárol rossz, kétesértékű könyveket, mert azok irodalmi divatnak termékei... Az említett írók hijján a Fővárosi Könyvtárból legfeljebb a kérészéletű zsurnalizmus és politikai világnézetű agitáció termékei hiányoznak a könyvtárból...551 József Attila, Gelléri Andor Endre és társaik minősültek a kérészéletű zsurnalizmus művelőinek, az ő írásaik „a politikai világnézetű agitáció” termékeinek. Természetesen csakis a fiatal baloldali írókkal szemben hangoztattak ilyen esztétikai kifogásokkal vegyített megbélyegző jelszavakat. De nemcsak a hazai irodalmat parcellázták fel a „kérészéletű” és a „tiszta művészetet” reprezentáló kategóriákra. Hasonló szelektálást folytattak a külföldi termésben is. Erről a legbővebben a fiókhálózat vezetője, Drescher (Szentkuty) Pál a könyvtár 1934-es Évkönyvében és különlenyomatban is megjelent „Mit olvas a Fővárosi Könyvtár közművelődési fiókjainak közönsége” című 36 lapos összeállítása, ennek bevezetése és zárszava tájékoztat. Nagyobb részét az egyes írók egyes művei keresettségéről összeállított táblázatok (a fiókhálózatban folytatott nyolc napos statisztikázás eredményei) töltötték be. E helyen Drescher kommentárai érdemelnek figyelmet. Drescher hangoztatta, hogy a fővárosi könyvtár anyagát „a nemes értelemben vett konzervatizmus” szellemében állították össze és fejlesztették. Kizárták állományából „a szélsőséges irodalmi ízlés képviselőinek” írásait és „a nemiség egyedülvalóságának hangsúlyozására törekvő műveket”, közöttük Lyon Feuchtwanger műveit, mert Drescher szerint „Az ilyen feuchtwangereknek egyetlen erőssége, hogy ők mindent sub specie nemiség szemlélnek”. „Az Ehrenburgok, Joseph Rothok, Gläserek, Pitigrillik, De- kobrák és Elridgek terjesztése a köz szempontjából nem kívánatos” — írta a csalhatatlan kritikus pózába helyezkedő Drescher, aki, mint láttuk Erenburg művét már az 1920-as években kivonatta a hálózat állományából és ezúttal, 1934-ben tudatos hamisítással tett egyenlőségjelet a már világszerte elismert szovjet író, és Joseph Roth, valamint olyan ponyvaírók közé, mint Pitigrilli, Dekobra. A fővárosi könyvtár állománygyarapításánál már 1933—1934-ben a hitleri Németország kultúr- barbarizmusát vették mintaképül. A náci Németországban könyvmáglyákat raktak Thomas Mann, Fallada, Remarque és a prózairodalom más kiemelkedő művelői alkotásaiból. Drescher Pál elégedetten méltatta ezt az eljárást: „A Harmadik Birodalom jó ízlésére és egészséges erkölcsére vall, hogy Erich Kästner minden gátlástól ment Fábiánját elkoboztatta, Alfred Döblin, Georg Fink, Hans Fallada (s előbb még Remarque) írásművei már csak erős irányzatosságuknál fogva is alig nevezhetők szépirodalomnak”. Drescher Pál, (aki 1919 legelején a szocialista forradalom felé orientálódva a könyvtár kommunistáit megelőzve tanulta meg az Internacionalét énekelni, s aki 1919 augusztusában a börtönbe, kínzópadra juttatta baloldali kollegáit), 1933—1934-ben a náci Németország felé hajlongva kért bocsánatot idézett tanulmányában azért, mert a gondos szelekció ellenére a vezetése alatti könyvtárhálózatban még akadtak olyan könyvek, amelyeket „a Harmadik Birodalom areopágja kétségtelenül fejcsóválva szemlélne”. Bűntudatosan beismerte, hogy egyelőre Thomas Mannt, Jakob Wassermannt, Franz Werfelt, Stefan Zweiget még tartanak és kölcsönöznek, de mindjárt mentséget, magyarázatot is talált e sajnálatos gyengeségre: „A közönséget a leghangosabb jelszavak vezetik és így érthetőképp az vonzza, amire nagy éclatval hívják fel a figyelmét”. Drescherék szerint tehát Thomas Mannt és a többieket csak a hangos propaganda miatt keresték az olvasók. A fiókhálózat anyagának megválasztásánál érvényesített irányelveket így összegezte : „Az olvasási kedv spontán megnyilatkozását sok minden gátolja. A könyvtárnak válogatott anyaga van. így sok szerző egyáltalában nincs meg a könyvtárban. Egyes szerzőknek nem minden műve van meg. De még a meglevő könyvekből való válogatás szabadságának is sok a korlátja. Keresett, jó, modern könyvekből kevés a példányszám”. Az eddig idézett dokumentumok alapján joggal megállapíthatjuk, hogy a hálózatban is ugyanolyan politikai szelekció folyt a gyarapítás körül, mint a központban. Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt, Tormay Cecil, Komáromi János és hasonlók régi és újabb munkáit tömegesen találhatták az olvasók a fiókokban, 1 1 Irattár. Levelezés. 1934—1938. 278
