Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)
(„Wenckheim palota iratai” 3. sz. 1926. december 16-i polgármesteri határozat a vételről és a vételösszeg kiutalásáról) pontosan megállapíthatjuk. A vétel főbb mozzanatai: 1926. december 13-án a város képviselői megkötötték Wenckheim József teljhatalmú megbízottjával, névszerint dr. Kovács Gábor ügyvéddel az adásvételi szerződést, amely szerint Wenckheim gróf 9 és fél milliárd koronáért, az 1927. január 1-től érvényes pénznemben 760 000 pengőért eladja a Reviczky utca 1. szám alatti kétemeletes épületet és tartozékait a főváros közönségének. A „tartozékok” közt jelentős szerepet kaptak az épület egykori, a román burzsoá megszálló hadsereg által elrabolt nagyértékű gobelinjei. Ezeket az ellenforradalom szálláscsinálói 1919-ben elhurcolták Romániába, a gobelinek hollétéről senki sem tudott, de a „tulajdonjogot” „nagylelkűen” a fővárosra testálta az eladó. (Ezek a gobelinek utóbb fontos szerepet kaptak annak bizonyításában, hogy a palotát olcsón vették !) 1926. december 16-án Folkusházy Lajos alpolgármester aláírásával a tanács határozatilag kimondja a vásár megkötését, kiutalja a vételösszeget, 2 milliárdot (240 000 pengőt) azonnali kifizetésre, a hátralékot a tulajdonjog bekebelezése utáni időpontra. 1927. január 15-én a budapesti járásbíróság, mint telekkönyvi hatóság előtt megtörténik a palota bekebelezése a „főváros közönsége” tulajdonába. Ugyanezen a napon Wenckheim gróf megbízottja nyilatkozatot ír, amelyben a gróf nevében vállalja, hogy amennyiben a vásárt utólag nem hagynák jóvá (a főváros közgyűlése, vagy a jóváhagyás utolsó fóruma, a város felettes szerve, a belügyminisztérium), úgy Wenckheim visszaveszi a palotát, visszafizeti a vételösszeget, amelyet egy csekély biztosíték visszatartásával (köztartozásokra, bérlők kitelepítésére) most már teljes összegében kifizet a főváros. Mielőtt tovább mennénk, már itt meg kell jegyeznünk : Budapest történetében ekkora összegű ingatlanvételt sem azelőtt, sem azóta ilyen gyorsasággal soha nem bonyolítottak le a város vezetői. Ez a sietség már a kortársak elképedését is felkeltette (1. Fővárosi Közlöny 1927. évf. 676. old.) és azok burkoltan-nyíltan kimondták : azért történt a kapkodás, hogy a közvéleményt és a vásár megkötésére, illetve jóváhagyására valóban illetékes szerveket, a főváros törvényhatóságának közgyűlését, valamint a belügyminisztériumot utóbb befejezett tények elé állítsák és a dolgot ne lehessen visszacsinálni. Hogy kész helyzetet teremtsenek, azok a városi szervek, amelyek az akciót lefolytatták, törvénytelenül jártak el. A főváros egyesítéséről szóló 1872. évi XXXVI. törvénycikk 4. §-a ugyanis világosan kimondotta: 25 000 forintnál (ez 1926~-1927-ben kerek 700 millió papírkoronát, illetve 57 000 pengőt jelentett) nagyobb összegű ingatlanvételt csakis a főváros (részben választott) törvényhatósági közgyűlésének és a belügyminisztériumnak előzetes hozzájárulásával hajthat végre Budapest tanácsa. 1926 végéig egyetlen precedens sem volt, amellyel a városi alaptörvény említett paragrafusát áthágták volna. Ez volt az első, egyben egyetlen eset, hogy a város vezetősége fittyet hányva az egyébként is sok visszaélésre alkalmat adó törvénynek, a szabályos út mellőzésével vásároltatott meg egy nagyobb objektumot közpénzeken. És mi volt erre a magyarázat, a mentség ? Az indok : a „város közönsége, a könyvtár érdekében” szegi meg a törvényt, „jóhiszeműen” tette, amit tett és ehhez formálisan a törvényesség látszatát igyekezett biztosítani. Induljunk ki abból a képtelenségből, hogy a város főtisztviselőinek „joguk volt” jogtalanságot, törvénysértést elkövetni és így vizsgáljuk meg a kérdést: mennyiben szolgálta „a város érdekét” ez a hirtelen vétel ? Erről a kurzusvezetőség három tagja, Wolff Károly, a kereszténypárt vezére, Liber Endre tanácsnok és Folkusházy Lajos, a milliomos alpolgármester adtak elő az első pillantásra is valószínűtlenül ható történeteket. Liber Endre tanácsnok az 1927. március 16-i közgyűlésen (Fővárosi Közlöny 1927. 675. old.) azt hangoztatta: „ami lényeges” ebben az ügyben: Wenckheim grófnak volt egy „másik vevője” (aki hajlandó lett volna nyomban fizetni). Ha a főváros vezetői a törvényes eljárás útját választják, „elszalasztották volna” az alkalmat. Ezt a naív történetet bővítette ki Folkusházy Lajos alpolgármester ugyanazon a közgyűlésen (1. Fővárosi Közlöny 1927. évf. 677—678. old.), amikor magára vállalva a kezdeményező szerepét, elmondta: 1926 őszén jelentkezett először hivatalában Wenckheim gróf „előtte ismeretlen megbízottja” az eladási ajánlattal. Hogy miért éppen nála, azt „nem tudja”, ez „véletlenül” történt. Ő először elutasította az ajánlatot, de néhány hét múlva ismét eljött hivatalába az „ismeretlen” és közölte: itt az utolsó alkalom: a gróf elutazik és van egy másik vevője. Az alpolgármester ennyit tudott a vevőről : — „ha jól emlékszem, egy angol” —, aki azonnal fizetett volna. De Wenckheim szívesebben adná Budapest közönségének tulajdonába a palotát —, ha a város vezetői eltekintenek a formaságoktól és azonnal fizetnek. Ebben a helyzetben Folkusházy úgy érezte, hogy nem hallgathat tovább. Állítólagos vívódásaival az illetékesekhez, Ripka Ferenc főpolgármesterhez és Sipőcz Jenő polgármesterhez fordult. A felettesekkel együtt azután „elmés” megoldást sütöttek ki : bizottsági ülések, közgyűlés nem esedékes, a belügyminisztérium írásbeli 262
