Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)

jóváhagyásának megszerzésére is hosszú idő kellene, az ügy „sürgős”, ezért a dolgot le kell egyszerűsíteni: a közgyűlés helyett összehívják a közgyűlésen képviselt különböző pártok vezetőit, kikérik azok véleményét, kikérik a belügyminisztérium véleményét is és ha ezek helyeslik, megcsinálják soron kívül a vásárt. Mindez megtörtént, törvénytelenségről szó sem volt itt —, szögezte le Folkusházy iménti előadásában (Fővárosi Közlöny 1927. évf. 678—679. old.).

A főváros tehát „jóhiszeműen” járt el — állapíthatnánk meg, de csak akkor, ha vizsgálódásainkat itt abbahagynánk és legfeljebb Wolff Károlynak, a várospolitika erőszakosságáról és demagóg felszólalásairól hírhedt kereszténypárti vezérének hozzászólásával egészítenénk ki az eddigieket. Wolff Károly a palotavásárt javasló (pontosabban utólag tudomásul vevő) 1927. február 28-i pénzügyi bizottsági ülésén ugyanis így vette pártfogásába társait:

„A palota vételéra 9 és fél milliárd [760 000 pengő], szemben az eredetileg kért 12 milliárd- dal [960 000 pengő]. Jelentős engedményeket ért el tehát a város. Az épületnek a megszerzése előnyösnek tekinthető, mert az egyenesen középületre predesztinált ház és a fővárosi könyvtárt lehetetlen volna méltóbban elhelyezni, mint ebben az épületben... A szóban forgó vételt illetékes helyen sem kifogásolták s az épület valóban gyönyörű szerzemény. Ha a főváros maga építtetett volna könyvtárépületet, az sokkal többe került volna.” (Főv. Közlöny 1927. évf. 549. old.)

De már Wolff Károly e hozzászólásának elolvasása után is gondolkodóba kell esnünk valamin. Nem azon az állításon akadunk fenn, hogy egy luxuscélokat szolgáló mágnáspalota „egyenesen középületre predesztinált ház” és a könyvtárt „lehetetlen volna méltóbban elhelyezni” , mint éppen egy ilyen „gyönyörű szerzemény”-ben. Ami feltűnő, a keresztény párt vezére valami alkuról is hallott. Szerinte ugyanis a palotáért eredetileg 960 000 pengőt kértek, de a „közösség érdekeit képviselő” polgármester és alpolgármesterek jelentős, 200 000 pengős engedményt értek el.

Itt már megállunk és fejünket csóválva kérdezzük: Wenckheim József gróf annyira akarta, hogy a főváros vegye meg palotáját, hogy azért nem kevesebb mint 200 000 pengős áldozatot is hozott? Mert ha elhisszük a „másik vevő”-ről szóló „storyt”, úgy azt kell feltételeznünk, hogy az a bizonyos „ha jól emlékszem, egy angol” az eredetileg kért összeget akarta nyomban kifizetni.

A továbbiakban bebizonyosodott, hogy ilyen vevő a valóságban nem is volt. Erről nemcsak Wolff Károly, hanem maguk a város főtisztviselői szolgáltattak Wolffhoz hasonló túlbuzgóságukkal leleplező dók umentumot.

Fentebb utaltunk arra, hogy 1927. január 15-én, az épület tulajdonjogi bekebelezésének napján Folkusházyék nyilatkozatot Írattak alá a gróf megbízottjával arról, hogy Wenckheim hajlandó utólag „visszacsinálni” az egész „boltot”, ha annak jóváhagyását a közgyűlés, vagy a belügyminisztérium megtagadja.

Ezt a nyilatkozatot az első ellenzéki hozzászólás után nyomban elővette és felolvasta a sarokbaszorított Liber Endre tanácsnok a főváros 1927. március 16-i törvényhatósági közgyűlése előtt. (Fővárosi Közlöny 1927. 674—675. old.) A nyilatkozat újabb csalétkül szolgált. Ezt sugalmazta: „szavazzátok meg a vételt, mert a gróf képes lesz visszaadni a 760 000 pengőt.” Ugyanakkor ez az írás hivatott lett volna arra, hogy újabb oldalról bizonyítsa: Folkusházyék „a legnagyobb óvatossággal” jártak el.

De egy dologról megfeledkeztek és ezt azon nyomban fejükre is olvasta az ellenzék: ha a gróf több, mint egy hónappal az adás-vételi szerződés megkötése (1926. december 13.) után (1927. január 15-én) vállalta az egész törvényes eljárás kivárását (persze pénzzel a zsebében) és azt a kockázatot, hogy utólag visszaveszi a palotát, visszaadja a pénzt, akkor megdőlt a városvezetőség jóhiszeműségét bizonyító egyik legfőbb érv, hogy tudniillik: a dolog sürgős volt, mert volt egy „másik vevő”.

A sürgősségről, a másik vevőről szóló költött históriát egyébként képtelennek tartották a viszonyokban járatos kortársak és azzal még csak vitába sem szálltak.

Hogy a vétel gyors lebonyolítására semmiképp sem lehet szükség, azt több, nyomtatásban is megörökített korabeli felszólalás kétséget kizáróan bizonyította.

Első ízben a pénzügyi bizottság 1928. március 27-i ülésén szegezte le Friedrich István, a „keresztény ellenzék” vezére.

„A palotát már nyolc esztendeje árulják, eddig még senkinek sem tudták eladni, pedig különböző árakon kínálták.” (Fővárosi Közlöny 1927. 549. old.)

A március 16-i közgyűlésen Bedő Mór demokrata városatya ezeket mondotta:

„Ez az úgynevezett Wenckheim-palota évek óta a piacon van, eladhatatlan. Kínálták olcsón és drágán, mindenféle úton és módon és az infláció legtombolóbb idejében sem akadt olyan vevő, aki ezt az ingatlant megvegye.” (Főv. Közi. 1927. 672. old.)

263