Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)
A klubtagok nemigen vetettek ügyet a palota fényére, a dinom-dánom közepette valakinek kedve kerekedett az egyik finomművű hatalmas tükröt betörni, mások égő szivarjaikat vetették az intarziás padlóra, melyet a parázs sok helyen kiégetett. Az épület más részeit lakás céljaira adták ki, abérlőket csak röviddel a könyvtár beköltöztetése előtt lakoltatták ki és így az utolsó években a fővárosnak, mintáz új tulajdonosnak, fizették a házbért. Ezekről a bevételekről már Budapest székesfőváros költségvetései (1929—1930-as évf.) is kötelességszerű pontossággal beszámolnak. 1924-ben hunyt el Wenckheim Krisztina, a tulajdonos. Két esztendő múltán került napirendre a terv, hogy könyvtár számára megvásárolják az épületet. Minek volt köszönhető ez a terv? Annak-e, hogy a város vezetőiben hirtelen „megszólalt a lelkiismeret”? Annak-e, hogy ezek az emberek, akik a konjunktúra legkedvezőbb éveiben is csak morzsákat vetettek oda a népművelés ügyét szolgáló közművelődési könyvtárhálózat fejlesztésére, legalább a központi gyűjtemény súlyos problémái iránt mutattak váratlan megértést, áldozatkészséget? Ha a fővárosi könyvtár 1926—1931-es évkönyveinek a Wenckheim palota megszerzésére vonatkozó feljegyzéseit olvassuk, úgy az a benyomásunk támadhat: Ripka Ferenc főpolgármester, Sipőczjenő polgár- mester, Folkusházy Lajos alpolgármester és a várospolitika irányítását kezében tartó kereszténypárt hírhedt vezére Wolff Károly, akik, mint látni fogjuk, teljes súlyukkal belevetették magukat a Wenckheim palota megszerzéséért lefolytatott „csatá”-ba, valóban a könyvtár, pontosabban annak központja kedvéért szálltak ezúttal síkra. Az intézmény évkönyvei időről-időre visszhangozzák ezeknek az uraknak a kultúra iránti különleges érzékenységét, „bölcs megértését”. Különösnek tűnik azonban előttünk Sipőczék hirtelen adakozókészsége, ha bepillantunk a Wenckheim palota vételét megtárgyaló 1927. március 16-i nagyon is viharos közgyűlési jegyzőkönyvbe, amely szerint az ellenforradalmi érzelmű író és közéleti ember, Kiss Menyhért az alábbiakat jegyezte meg a palotavásár kapcsán: „Amikor nincs munkaalkalom, amikor az emberek százezrei Magyarországon 10 000—12 000 koronás [80—-96 filléres] napszámért kénytelenek dolgozni — ha van munkaalkalom, amikor ilyen nagy a munkahiány, mikor mindenkép arra kell törekedni, hogy a most Franciaországból is visszakergetett ipari munkásságot a fővárosban foglalkoztassuk, nekünk, egy hatósági testületnek nem arra kell törekednünk, hogy kész objektumot vegyünk meg és odahelyezzük a könyvtárt, hanem igenis, nem úgy, ahogyan legújabban a Széchenyi fürdőnél és más építkezésnél tapasztaltuk —, a legszerényebb keretek mellett a régi Magyarország erkölcsi irányára emlékeztető [?] épületet emeljünk a könyvtárnak” (Fővárosi Közlöny 1927. évf. 676. old.) És ez a szélső jobboldali városatya emlékeztetett arra, hogy a siralmas állapotban levő kórházak helyrehozatalára, a súlyosan beteg városban a kórházi ágyak szaporítására, a munkanélküliek segélyezésére nincs pénze a fővárosnak —, palotára viszont van. A súlyos szociális problémák felszámolását tehát meg sem kísérelték Budapest milliomos urai. Megakadt az iskolahálózat fejlesztése, visszaesett az óvodák száma az első világháború előtti állapotokhoz képest (1. A székesfőváros múltja és jelene számokban c. 1934-es kiadvány adatait), a közművelődés céljait szolgáló könyvtárhálózat fejlesztésére csak fillérek jutottak. E tények ismeretében és mérlegelése után már nagyon valószínűtlennek tűnik szemünkben, hogy éppen a könyvtár elhelyezését tették volna szívügyükké ugyanazok a városvezetők, akik más vonatkozásban összes elődeiknél szűkkeblűbbeknek bizonyultak. Fia belepillantunk a Wenckheim palota megvételéről szóló iratokba, akkor gyanúnk bizonyossággá válik: itt nem önzetlenségről, a kultúra szükségleteinek megértéséről, hanem egészen másról volt szó.1 AZ INGATLANVÁSÁRLÁS A Wenckheim palota megvásárlását 1926. december 13 és 1927. január 15 között bonyolították le, amint ezt a Fővárosi Közlöny 1927. évfolyama 672—676 oldalain található hivatalos (Liber Endre tanácsnoktól származó) és dokumentumokra hivatkozó ellenzéki közlésekből (amelyeket a város főtisztviselői nem cáfoltak meg), valamint az egykorú sajtó (Pester Lloyd 1926. december 18. Pesti Napló 1926. december 18. Űjság 1926. december 18. Magyarság 1927. jan. 27.) továbbá a fővárosi könyvtár irattárából 1 Előzetesen le kell szögeznünk : a palotavásárra vonatkozó azon fontos dokumentumok, amelyek megőrzésére a Fővárosi Levéltár lenne hivatott, ebben az intézményben nem találhatók. De a fővárosi könyvtár irattárában („Wenckheim palota iratai”) fennmaradt néhány akta, valamint Budapest egykori hivatalos lapja, a Fővárosi Közlöny 1926—1930-as évfolyamaiban nyomtatásban is megörökített közlemények, bizottsági és közgyűlési vitákról készített jegyzőkönyvek bőven elegendő anyagot szolgáltatnak arra, hogy a vétel részleteit rekonstruálva, kétséget kizáróan megállapíthassuk: ez az ügy is, korabeli kifejezéssel élve, „messzire bűzlik a panamaszagtól”. 261
