Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

„A forradalom melegágya” (1916-1919)

hanem élő, eleven, lüktető organizmusa” — idézte Madzsar Szabó Ervin gondolatát. Követésre méltó példának minősítette azt a páratlan fegyelmet, rendkívüli pedantériát, amelyet elsősorban a maga példa- mutatásával honosított meg Szabó Ervin a könyvtárban, melynek hivatalnoka volt, az apró és jelentős dolgokat egyforma odaadással igazító vezetője. Majd emlékeztetett arra, hogy Szabó Ervin legfőbb céljának tekintette, hogy a milliós Budapesten évi egymilliós könyvforgalmat érjen el, de a háború miatt csak az út egyharmadát tehette meg.

Kunfi Zsigmond a szervezett munkásság képviselőjeként tartotta a harmadik búcsúbeszédet, a Népszavában akkor megcenzúrázott, (az 1918. október 31-i forradalmat követően a Szocializmus című folyóiratban teljes szövegében közölt) méltatásában rámutatott arra, hogy a temetéssel egy időben a végrehajtott munkabeszüntetés, a gyárak népének ez a kegyeletes tiszteletadása „a legszebb, legigazibb gyászbeszéd, amely leginkább illik Szabó Ervin egyéniségéhez”, amire büszke lenne, ha megérte volna ő, „az osztályharc hadseregének a mi országunkban legjelesebb szállítója”. Kunfi nem hallgatott róla, hogy Szabó Ervin egyik nagy feladatának tekintette a német szociáldemokrácia „kárhozatos, a szociális forradalmakat bénító” hatásának megtörését. Tudós szellem volt, de a „tudományt csak annyira becsülte, amennyire alkalmas fegyver volt a küzdelem számára”, a rendszer szétzúzásáért indított harc szolgálatára. A cenzúra által akkor a sajtóból törölt mondatával fejezte ki Kunfi a pillanat hatását tükröző meggyőződését, hogy az országot vértengerbe és nyomorba taszító rendszer valóban megérett arra a lerombolásra, amelyért Szabó Ervin küzdött. Végül a politikai tanítványok érzéseit tolmácsolva állapította meg: Szabó Ervin éppen akkor távozott, amikor „soha nem látott hevességű küzdelmek érlelődnek” és ezért a legnagyobb szükség lett volna „tisztánlátására, szigorú bírálatára”. Utoljára az Országos Radikális Párt, a Világ című lap, a Huszadik Század szerkesztősége és a Társadalomtudományi Társaság szónokaként Jászi Oszkár beszélt, aki többek között Szabó Ervinnek a fiatalságra gyakorolt forradalmi hatását emelte ki és annak a ténynek a nagy horderejét, hogy „a vérző Oroszország lelke jobban megértette a mi barátunk értékét és szellemét, mint a dunai álmos megalkuvások hazája. Hisz Szabó Ervin lényege az orosz propagandisták és forradalmárok vérrokona volt, minden marxizmusa dacára”. (Szinte alig látszik szükségesnek, itt a polgári politikus félremagyarázásának helyesbítése: éppen marxista felfogása folytán lett „vérrokona” orosz elvtársainak Szabó Ervin).

Az egykorú tudósítások kiemelték, hogy a hatalmas gyászoló tömeg az eső és a télies hideg ellenére kitartott az ünnepségen, megrendítően hatott rájuk, amikor a munkásdalárda a Marseillaise eléneklésével zárta le a ravatal körüli szertartást és a sír felé induló tömeg élén a fővárosi könyvtár virágos leánydolgozóinak kettős sorfala indította meg a menetet, őket követte a Szabó Ervin fivére által támogatott gyászoló anya, majd Károlyi Mihály, Bárczy és a többiek.

Részvétlevelek özöne árasztotta el a fővárosi könyvtárat ezekben a napokban.1 A régi irattárban megmaradt kondoleáló írások szerzőinek összetételére vetnek fényt a kiragadott nevek, idézetek. „Dr. Szabó Ervin, mint kiváló tudós és különösen mint a főváros könyvtárának igazi megalapítója olyan elsőrangú tényezője volt tudományos életünknek, hogy váratlan elhunytát mindnyájan csak a legnagyobb meg- illetcdéssel fogadhatjuk” — írta többek között Márki Sándor, az ismert polgári történész. A tudósok nevében hasonló írást küldött Angyal Dávid professzor és Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa elnöke, Wlassics Gyula, Szabó Ervint, mint a Tanácsnak 1914 januárja óta volt tagját méltatta. Az Egyetemi-, a Széchényi-, a Képviselőházi könyvtár vezetői (Ferenczi Zoltán, Sebestyén Gyula, Nagy Miklós) leveleihez csatlakoztak a főváros kisebb könyvgyűjteményeitől érkezettek. Egyesek, mint a Kereskedelmi Múzeumból Írott, a Szabó Ervintől könyvtáruk újjászervezéséhez kapott segítségről is megemlékeztek. Szabó Ervinnek az egész magyar könyvtárügy fejlesztéséhez adott hozzájárulását méltatták vidéki testvérintézmények vezetői, mint Bodnár János, Nagyvárad nyilvános városi könyvtára igazgatója. A Szegedről küldött kondoleáló levelek egyikében a szegedi Dugonics Társaság elnöke, Szalay József parentálta el az írók nevében Szabó Ervint. Móra Ferenc mint a szegedi Somogyi- Könyvtár és Múzeum igazgatója azt hangsúlyozta, hogy „Szabó Ervin halála talán nagyobb vesztesége a holnapi Magyarországnak, mint a mainak”, azaz a háború után társadalmilag megújuló országnak, mint a régi rendszer bűnéből, és még mindig annak vezetése alatt vérző hazának. Ezt a hangulatot fejezte ki egy erdélyi falusi plébános, Várady Gyula, Székelyvarság római katolikus lelkésze írása. Várady, aki 1917—1918-ban, mint menekült, a könyvtárban dolgozott, közelről ismerhette meg Szabó Ervint. „Nagy és fájdalmas meglepetésként érte” a halálhír — írta —, mert Szabó Ervinnel való összeköttetése alatt nem tapasztalt mást, „mint következetes, meggyőződéses lélekbeli emelkedettséget és szívbéli jóságot”. Szabó Ervin „végzetes tragikuma” lett szerinte, hogy „a rombolás forradalmi láza után” nem vehet részt „az alkotás békés és engesztelő művében”. Említésre érdemes a Deák Ferenc szabadkőműves páholy levele is, amelyben a 2-es számú fiók körüli érdemeit emelték ki. A Magyar Bos1 Irattár. Szabó Ervin halálával kapcsolatos iratok.

184