Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
„A forradalom melegágya” (1916-1919)
A fővárosi könyvtár ellen kialakuló kórust erősítette az egyházi sajtó. Á munkás- és paraszttömegeknek szánt klerikális orgánum, az Űj Lap „Még csak ez hiányzott!!!” kiáltással vetette magát az intézményre, amelyet egyszerűen szabadkőműves és anarchista „lebúj”-nak bélyegzett, és azt kívánta, hogy a „mérgeket” terjesztő „üzletet és tulajdonosát pedig be kell csukni”.1 Az Alkotmány című klerikális napilapban „Perlaky” aláírással jelent meg egy ugyancsak terjedelmes írás, ez „Páholykönyvtár” cím alatt szerkesztette ki Madzsar Józsefet, Szabó Ervint, Dienes Lászlót és Braun Róbertét, akik „a szabadkőműves gondolatmilitarizmus budapesti fegyverraktárává”, „páholybibliotékává” fejlesztették az intézményt. Szerinte az „szellemi tűzfészekké és fertőzőteleppé”, a „revolvertudományosság” színhelyévé, a Galilei Kör tagjainak összeállított kollekcióvá alakult.2 A Bangha Béla jezsuita páter által szerkesztett Magyar Kultúra című folyóirat 1918. szeptember 20-i számában Burján Károly „Leleplezés a Fővárosi Könyvtárról” cím alatt rohant ki a könyvtár és munkatársai ellen. Nem volt nehéz dolguk azoknak, akik az intézmény védelmében kívántak szót emelni, amikor az ellene összehordott rágalmak halmazát szemügyre vették. A vádaskodók ugyanis arról, hogy a fővárosi könyvtár a háborúellenes, az illegális forradalmi antimilitarista mozgalom központja volt, egyetlen konkrétumot sem tudtak produkálni. Ezt még a rendőrség politikai nyomozó szerveinek sem sikerült bizonyítania. Elsőként Braun Róbert, a nagybeteg Szabó Ervin helyettese a könyvtár élén, mutatta] ki egy interjú keretében, hogy a feljelentés nincs megalapozva.3 Supka Géza, az ismert haladó polgári történész és publicista, valamint Kaffka Margit, a kiváló magyar írónő vállalkoztak csaknem egyszerre, hogy a könyvtárt ért rosszindulatú vádak alaptalanságát leleplezzék. Supka Géza „Eíarc a könyvek ellen” címen napilapban szokatlan módon, tudományos alapossággal és részletességgel, kolumnás cikkben szedte ízekre a fővárosi könyvtár elleni rágalmakat, 13 pont köré csoportosítva mutatta ki azok jogosulatlanságát, mindvégig megőrizve a higgadt tárgyilagos hangvételt.4 Supka helyesen tapintott rá a kormány és a klérus akciójának lényegére: „nem szabad elfelejtenünk, hogy itt a könyv, mint a felvilágosítás eszköze ellen folyik a támadás” — hangoztatta. Supka észérvekre hivatkozó írása azonban a túloldalon, ahol már érezték a forradalom előszelét, egy cseppet sem szegte a támadókedvet. Bangha Bélát, az uszító jezsuita pátert darázscsípésként érte Supka egyik leleplezése, amely szerint a „lebúj”-nak minősített könyvtárt ő is használta: „tán háromnégy ízben hozattam ki könyveket a fővárosi könyvtárból... elvégre nekem is szükségem van könyvtárra és jobb hiján a rosszhoz kellett fordulni. ..” — hangzott Bangha dadogó magyarázkodása, s ez végtére az intézmény legveszekedettebb ellensége tollából való igazán akaratlan dicséret is volt arról a gyűjteményről, amelyről azután, hogy bevallotta, hasznára szolgált, sietve leszögezte: „nincs ott egy mákszemnyi tudás” csak „szemét”.5 Bangha suta kirohanását húzta alá az Alkotmány következő napi cikke, „A Fővárosi Könyvtár botránya” címen.6 A könyvtár védelmében íródott újabb megnyilatkozások közül a szerző személye miatt kultúr - históriai és irodalomtörténeti szempontból Kaffka Margit, állásfoglalása a legérdekesebb. Kaffka „A könyvek ügyéhez” címen7 mintegy „a közönség nevében”, a könyvtár olvasótáborát képviselve szólalt fel. Igyekezett leszállítani az intézmény elleni hajsza jelentőségét, hangsúlyozva, hogy szerinte a hatóságok is értékének megfelelően foglalkoznak majd „ezzel az erőszakolt és oktalan üggyel”. Személyes tapasztalatai alapján jellemezte az intézményt, „ahová bemehet bármikor, bármilyen felnőtt emberi lény, férfi, vagy nő, foltos cipőjű, vagy ragyogó... megkaphat akármilyen könyvet, szíves útbaigazítást; olvashat tiszta, fűtött helyiségben, csendben, jól kiszolgálva, vihet haza is könyvet... ingyen, gyorsan, szívesen, egyszerű, nyájas magától értetődéssel intézi vele a könyvtár tisztviselőkara, amely ellentétben más közintézményekével, úgy érzi, hogy ő van itt a közönség kedvéért és nem megfordítva. Milyen kár az ilyen oktalan hajszákért. Milyen jó, hogy a fővárosi könyvtár emberei közül egy sem fogja ettől elveszteni se elszánt türelmét, se kötelességtudását, se munkaszeretetét”, írta befejezésül Kaffka Margit. A könyvtár ellen mozgásba hozott hatósági gépezet azonban e pártfogó írás, sőt Szabó Ervin közbejött halála (1918. szeptember 30.) ellenére sem állt meg, — erről tanúskodnak az eljárással kapcsolatos aktacsomónak a könyvtár régi irattárában fennmaradt darabjai. Közülük időrendben a Sipos Kamilló, 1 Üj Lap 1918. szeptember 10. 2 Alkotmány 1918. szeptember 15. 3 8 órai Újság 1918. szeptember 7. 4 Világ. 1918. szeptember 15. 6 Alkotmány 1918. szeptember 18. 6 Alkotmány 1918. szeptember 19. 7 Pesti Napló 1918. szeptember 16. 12* 179
