Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Támadások. Kísérlet Szabó Ervin elmozdítására (1910-1914)
% intézmény munkatársai különleges előzékenységéből a zárvatartás ideje alatt is kölcsönözhetett, noha pontatlan, megbízhatatlan kölcsönző. Ez az ember volt az, aki a jelzett infámis cikkel viszonozta a könyvtár szívességét, „nagyképűen, a közérdek hamis palástjába burkolódzva”.1 Nem csupán az anekdotaírás, hanem a feudális levegőjű, a középkori ököljog szellemét még falai közt őrző Budapest akkori kor- és kórképe szempontjából is feljegyzésre érdemes, bár mosolyt is fakasztó epilógusa lett ennek a vitának. Az érveiből kifogyott és a nyilvánosság előtt nyakoncsípett sajtóbetyár „lovagias elégtételt” kérve akarta a könyvkölcsönzői és újságírói becsületén esett csorbát kiköszörülni. Simonyi Sándor annak rendje és módja szerint elküldte Szabó Ervinhez két párbajsegédjét, anno 1913. augusztus 27-én. Az efféle „párbajok” többnyire annyit jelentettek, hogy az első karcolás után „befejezettnek” nyilvánították az affért és a segédek többnyire „kibékítették” a feleket. Szabó Ervin azonban, aki már két társadalmi korszakkal túllépett a középkoron, ajtót mutatott a két úriembernek, S. S. megbízottainak és nem ment bele a gyermeteg játékba, amely alkalmas lett volna arra, hogy a vitában alulmaradt nyegle újságíró legalább a látszat szerint „orvosolja” sérelmét. A dolog azzal végződött, hogy a Pesti Hírlap 1913. augusztus 28-i számában „Egyoldalúlag elintézett affair” címen leközöltek a két úriember által felvett jegyzőkönyvet, mely szerint Szabó Ervin nem volt hajlandó elégtételt adni, „Simonyi Sándor úr részéről pedig az ügyet befejezettnek tekintik”. 1913-ban még több hasonló igaztalan támadás érte a könyvtár vezetőségét az intézmény kényszerű szünete miatt, ezek az akciók azonban 1914 első hónapjaiban érték el csúcspontjukat, közvetlenül az első nagyobb kerületi könyvtár, a 2. sz. Almássy téri fiók megnyitása után. A koncentrált támadásra azt az alkalmat használták ki, hogy az 1913. december 29-én megnyitott Almássy téri könyvtárban az olvasók tömeges jelentkezése miatt 1914. január 15-től két hétre felfüggesztették az újonnan jelentkező kölcsönzők behatását. Ez a kéthetes korlátozás, amely a legjobban bizonyította, hogy nem is egy, hanem igen sok olyan könyvtárra lenne szüksége Budapest népének, amilyent Szabó Ervin és munkatársai az Almássy téren megszerveztek, homlokegyenest ellenkező következtetések levonására késztette a kormány népkönyvtári politikájának főintézőjét, Gulyás Pált, aki 1910-ben egyik elindítója lett a fővárosi könyvtár elleni hajszának. Gulyás Pál ismét az általa szerkesztett Magyar Könyvszemle hasábjain vette célba a fővárosi könyvtárat, és azt állította, hogy az Almássy téri fiók időleges korlátozása, ami csak 14 napra szólt és nem érintette az addig beiratkozott kölcsönzőket, nem a helybenolvasókat, „a legteljesebb kudarc, ami sajnálatosan bizonyítja, mily kevéssé képes a könyvtár vezetősége előrelátni ideáljai megvalósulását”.2 Természetes, hogy itt nem csupán politikai ellenérzések játszottak szerepet, hanem az a felismerés, hogy miközben a kilencszázas évek óta sok millió koronás befektetéssel létesített állami „népkönyvtárnak hálózata, melyek kiépítésében Gulyás Pálnak elsőrangú szerep jutott, hanyatlásnak indult, addig a fővárosi könyvtár első fiókja átütő sikert aratott. Ha az állami szerveket a közérdek vezeti, úgy az első budapesti fiók megnyitását lelkesen üdvözlik és további tettekre biztatják a főváros vezetőit, ehelyett Gulyás ugyanazon cikkében kijelentette: „Ily méretekben egy közel milliós városban annyi fiókot kellene építeni, amennyi azoknak a közrendeltetésű épületeknek a száma, amelyekhez a pesti humor e házikót [ti. az Almássy téri-fiók épületét] hasonlítja”.3 Más szóval, ha az Almássy-téri fiók kicsinynek bizonyult, hagyja abba a főváros az ilyen könyvtárakkal való kísérletezést. Persze, a szomorú kordokumentum keletkezésében nemcsak az állami népkönyvtár politika csődje által okozott féltékenykedés, hanem tudatos politikai ellenszenvek is szerepet játszottak: az 1910-ben hangoztatott szólamok ellenére a kormánypolitika képviselői egyáltalán nem akartak olyan újtípusú könyvtárt, amelyre valóban szükség volt. 1914 elején, tehát éppen akkor, amikor a tíz esztendős önfeláldozó munka első nagyszerű gyümölcsei megérlelődtek, az iménti bírálattal c-gyidőben, mintegy összehangolva léptek fel mindazok a reakciós erők, amelyeknek ezúttal már leplezetlen célja volt: eltávolítani Szabó Ervint, vele együtt legjobb haladó munkatársait a könyvtár éléről. 1 Világ 1913. aug. 26. 2 Magyar Könyvszemle 1914. p. 196. 8 Uo. 148
