Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Támadások. Kísérlet Szabó Ervin elmozdítására (1910-1914)
# „semmi kifogásunk az ellen, hogy a főváros színtelen embert állítson a könyvtár élére... de hogy egyik legjobb fővárosi kultúrintézményünket. . . a népnevelés szent ügyének oly jelentős exponensét, aminőnek a fővárosi könyvtár volna hivatva, olyan valaki igazgassa, aki éppen a Világnak és a Huszadik Századnak s hasonszőrű radikális orgánumoknak főmunkatársa ... ez ellen vétót kell emelnünk, nem annyira a vallás nevében, nem is csak a nemzeti konzervativizmus érdekében, hanem a komolyság, kultúra, a népfelvilágosítás nevében... mert értéktelen pamflet-irodalom az igen nagy részben, amit a fővárosi könyvtár mai összetétele felmutat.”1 — Majd annak ismételt hangoztatása mellett, hogy a könyvtárban a szociáldemokrata Világosság nyomdatermékei „túlsúlyban” vannak, mintegy 10—20 könyv címét sorolta fel, hogy ezzel bizonyítsa: a fővárosi könyvtár az egyházellenes irodalom tárháza. (A tudományos művek címeivel fölényesen „do- bálódzó” szerző egyébként a jobb sorsra érdemes Renan nevét következetesen Rénappra „franciásította”). Szabó Ervin mellett Kőhalmi Bélának is bőven kijutott a marásokból, majd a könyvtár olvasói kerültek „terítékre”, akikről a látszat szerint személyes megfigyelések alapján írt: „Egy tanítónő kér még több Zolát, pedig egy szekérrel van már, egy galileista még több Nietzschét,... nem is csodálható, hogy a dolgok ilyetén állása folytán úriembert igazán nem is igen látni ezekben a tudományos lebujokban”.2 Végül a könyvtár pénzügyi gazdálkodására vonatkozó közönséges hamisításokkal, ferdítésekkel vegyített megjegyzések zárták az egyházi lap „tudományosan fenkölt hangú” kirohanását, melynek vitamódszerére jellemző a befejező mondat is: „Ideje volna vizet vezetni ebbe az Augiász istállóba, a Fővárosi Könyvtár-panamákba. De sokat és mielőbb!” Szabó Ervin természetesen igyekezett az érvek erejével hadakozni a válogatott durvaságok és féktelen rágalmak ellen, de a Világ című lapban közölt tiltakozó írását, mint „határtalan tudatlanságokkal átszőtt, kétségbeesett védekezés”-^ alig néhány soros válaszra méltatta a Magyar Kultúra és a választ anélkül, hogy a cáfolattal vitába szállt volna, a fővárosi könyvtár „bűnlistájá”-nak kiegészítésére használta fel, „felháborodással” adva hírt arról, hogy a könyvtár indítványára a főváros számos iskola számára megrendelte a „Darwinizmus” című lapot, noha „a darwinizmus százszor a múlté !”3 Az idézett cikkekből is sejthető, ami nem sokkal utóbb bebizonyosodott, hogy a Szabó Ervin és legjobb munkatársai elleni hajsza 1913 elejétől már szervezett formát kezdett ölteni. A könyvtár elleni támadásokra újabb alkalmat szolgáltatott az 1913. június 1-én végrehajtott bezárás. A Károlyi utcai iskolaépület megszervezésére vonatkozó aktákból és egyéb forrásokból, korábban hangsúlyozva kiemeltük már azokat, amelyek cáfolhatatlanul igazolták, milyen késhegyig menő szívós harcot folytattak a könyvtár vezetői a „katasztrófának” tekintett kényszerű szünet elhárításáért. A dolog hátteréről a kortársak minden külön utánjárás nélkül is meggyőződhettek, ha őket Szabó Ervinék felelőssége érdekelte, csakhogy nem erről volt szó. A könyvtár vezetőségét ért támadások nyilvánvaló célja változatlan volt: Szabó Ervin és munkatársainak lejáratása, eltávolíttatása. Ez derül ki a Pesti Hírlap 1913. augusztus 24-i számában megjelent „Budapesti könyvtármizériák” című cikk hangvételéből is. Az írás S. S. jel mögé bújó szerzője, akárcsak az előzők, látszólag a közönség érdekeinek képviseletében emelt szót a könyvtárak nyári zárva tartása ellen. Majd a bevezető sorok után, elhallgatva, hogy a fővárosi könyvtár a többi budapesti intézménnyel ellentétben, 1913 előtt még a nyári szünetek jogával sem élt, rátért a „lényegre”: eszerint Szabó Ervin és a mellé kinevezett „protekciós laikusok”, köztük Madzsar József, „hozzá nem értésük révén egyszerűen csődbe vitték a könyvtárat”, szélnek eresztették az olvasókat és mentségül a gyűjtemény újjárendezését hozták fel. E címen hónapokig akarják zárvatartani az intézményt, „pedig kellő hozzáértéssel sokkal rövidebb terminusra is el lehet az ilyesmivel készülni”, tette hozzá a „szakértő” álarcát öltő kritikus. A bezárás szerinte Szabó Ervin, Madzsar József és társaik bűne volt, annak a jele, hogy „a tehetségtelenség és lelkiismerethiány ebbe szép intézménybe is beférkőzött.” A gyalázkodó írás a Pesti Hírlap „A közönség köréből” című nyílt rovatában jelent meg. Szabó Ervin persze, nem ment el szó nélkül a rágalmak mellett, két helyen is közreadta válaszát, az egyiket a Pesti Hírlapban. Ott kifejtette a bezárás indokait, ismertette annak hátterét; másik levelét a Világ adta közre. Ebben bejelentette: kénytelen ezt a lapot is igénybe venni, mert a Pesti Hírlap nem volt hajlandó átengedni leleplezését, mely szerint az S. S. jelű „olvasó” nem más, mint Simonyi Sándor, a Pesti Hírlap belső munkatársa, ugyanakkor a fővárosi könyvtár állandó használója, a könyvtárosok „réme”, aki az 1 Uo. 2 Uo. p. 110. 8 Uo. p. 118. 10* 147
