Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
értelmiségiek szereplése, leleplező referátumai és felszólalásai nyomán élénkebb pezsgés indult meg a szabadoktatás és a népkönyvtárak ügyét illetően. Még a hivatalos irányzat képviselői is arra kényszerültek, hogy legalább szavakban új politikát hirdessenek. Ennek a meghátrálásnak egyik jele volt, hogy a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa népkönyvtári előadója, a mélyen konzervatív-klerikális Gulyás Pál 1909-ben, tehát alig két esztendővel a pécsi kongresszus után kiadott „A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése” című munkájában csaknem szószerint visszhangozta Szabó Ervinnek éppen azt a tételét, amelyet Gulyás elvbarátai az 1907-es pécsi kongresszuson még a legdühödtebben támadtak, mely szerint „a népkönyvtár eltéveszti hivatását, ha egyetlen társadalmi, politikai, vagy tudományos irányzat szolgálatába szegődik”, továbbá, hogy „nem tartozhatik a népkönyvtárak feladatai közé, hogy a hazafiságot, a vallást, a nemzeti eszmét stb. védelmezzék.” A modern közművelődési intézmények és könyvtárak körül kavargó háborúskodás, a közvélemény nyomása késztette végső soron a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát is arra, hogy 1910. január 22-én (korábban már idézett) „Emlékirat”-át a főváros vezetőségéhez, személy szerint Bárczy István polgármesterhez eljuttassa és benne „angol—amerikai mintájú” fővárosi nyilvános közművelődési fiók- könyvtárak hálózatának kiépítését sürgesse.1 Rövidesen kitűnt azonban, hogy a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa sem gondolt komolyan egy új, az angol—amerikai public library rendszer elvei szerinti könyvtár politika meghonosítására. Ez a könyvtárpolitika ugyanis megkövetelte volna, hogy valóban lemondjanak a könyvtárak nyílt politikai eszközként való felhasználásáról. Éppen ezt az utóbbi törekvést képviselte következetesen Szabó Ervin nem sokkal utóbb, 1910 június elején kiadott Emlékirata, amely többek között hangsúlyozta, hogy a főváros leendő közművelődési könyvtárai nem egyik, vagy másik társadalmi osztály, illetve réteg, hanem a lakosság egésze művelődési és szórakozási igényeit kell hogy kielégítsék és arra is rámutatott, hogy a szocialista munkásság szak- szervezeti könyvtárai már többé-kevésbbé ezt az új könyvtártípust testesítik meg. Az Emlékirat megjelenése, annak nagy sajtóvisszhangot kiváltó megvitatása, azaz 1910. június 20. után kibújt a szög a zsákból. Alig tíz nappal később tartotta meg a Wlassics Gyula által vezetett Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa 1910. június 30-i ülését és ezen következő javaslatot fogadták el: „A tisztán szocialista tanokat terjesztő szakszervezeti könyvtárak akciójának ellensúlyozására a jövőben a budapesti munkáskönyvtárak számát a nemzeti művelődés érdekeit irányzatosság nélkül szolgáló tanácsi-könyvtárakkal a lehetőség szerint szaporítani fogják”.2 Nyílt bevallása volt az annak, hogy az állami „népkönyvtárak”-at, ugyanúgy, mint a pécsi kongresszus (1907) előtt, ezután is politikai célok szolgálatába akarják felhasználni, éles ellentmondásban, az „irányzatosság-nélküliség”-ről hangoztatott szólamokkal. Ugyanígy leplezte le magát Gulyás Pál, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége népkönyvtári előadója is, aki ugyanakkor 1910-ben, egymásután két cikkben is kirohant Szabó Ervin és Emlékirata ellen, támadásainak legfőbb indítéka éppen az volt, hogy az „irányzatosság-nélküliség” a szocialista irodalomtól való mentességet jelentett nála. Ennek ellenére elmondhatjuk: az a körülmény, hogy végül már a hivatalos, állami szervek is az angol—amerikai példát az „irányzatosság-nélküliség”-et emlegették, jelentős részben az országos visszhangot kiváltó pécsi kongresszus, ezen belül Szabó Ervin ott elhangzott referátuma hatásának tulaj donítható. Szabó Ervin viszont a hivatalosokkal homlokegyenest ellenkező álláspontról kiindulva propagálta az angol—amerikai mintát. Szubjektíve, az ő számára éppen a munkásság művelődésügyének rendezése volt a legfontosabb, noha nem tévesztette szem elől a társadalom más rétegeinek szükségleteit sem. A munkáskönyvtárak kérdése már akkor foglalkoztatta, amikor még nem állt a fővárosi könyvtár élén. 1902-ben hívta fel a figyelmet a Huszadik Század hasábjain a nyugati munkáskönyvtárakra.3 A Népszava általa szerkesztett 1903-as Naptárában útmutató cikket közölt munkáskönyvtárak szervezésére. Mint a fővárosi könyvtár vezetője, a város vezetőségéhez intézett 1905—1906-os előterjesztéseiben gyakran hivatkozott a fejlettebb kapitalista országok városi könyvtárainak példájára. A könyvtár első nyomtatott kiadványa, az Értesítő 1907 májusi száma élén közölt cikkében („A fővárosi könyvtár”), amikor már világosan kimondta, hogy „új könyvtárak kellenek”, amelyeket a városnak kell felállítania, a legnyomatékosabban ismét a munkások és munkásnők olvasási igényeivel foglalkozott. Számára az angolszász példa éppen azért volt vonzó, mert átvételében lehetőséget látott arra, hogy a legfontosabb osztályt, a proletáriátust segíti könyvhöz. Az 1907 októberi pécsi kongresszuson is ezt a felfogását juttatta kifejezésre. Ugyanezt a motívumot visszhangozta szerkesztésében megjelenő könyvtári Értesítője 1908— 1909-es évfolyamainak több cikke és „apró hír”-e. 1 Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1910. p. 56—57. 2 Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1910. p. 56—57. 3 Szabó Ervin: Munkáskönyvtárak. = Huszadik Század 1902. 2. köt. p. 433—435. 122
