Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
oktatási intézmények előnyeit s azt, hogy ezek az angolszász országokban jól szolgálják „a társadalmi feszültség feloldását”. A főváros burzsoáziája 1910 előtt mindössze egyetlen „munkáskönyvtár”-at hívott életre: a VIII. kerület gazdag polgársága 1896-os keletkezésű „VIII. kerületi Munkásotthon”-ának a Baross utcai elöljáróság épülete alagsorában működő kis könyv- és időszaki lapgyűjteményét. A főváros törvényhatósági tagjainak a milleneumi alapítvány felhasználása körüli vitáján elhangzott ingerült felszólalásokból láttuk, hogy a munkásság tömegei bojkottálták ezt a már nevében is a jótékonyság bélyegét magán viselő és ténylegesen „népkonyhával” egybekötött „szellemi inségkonyhát”. Budapesten, és az egész országban a századforduló után még mindig megoldatlan volt a tömegművelődést szolgáló modern könyvtárak építésének problémája. A fővárosban kialakult és már sok százezer kötettel rendelkező nagy tudományos-, egyetemi-, főiskolai-, egyéb tanintézeti-, hatósági-, hivatali-, egyházi gyűjtemények más fogyatékosságától eltekintve, már jellegük miatt sem felelhettek meg a célnak. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy 1910-ig a fővárosi könyvtár sem volt közművelődési intézmény, noha Szabó Ervin annak gyűjtőkörét erősen kiterjesztette végső soron mégis tudományos könyvtár volt. Megfelelő könyvtárak híján a munkásság a kilencszázas években már a korábbiaknál is nagyobb számban alapított szakszervezeti könyvtárakhoz folyamodott, de a nehéz áldozatok árán kiépített gyűjtemények közül csak néhány erősödhetett meg any- nyira, hogy érdemleges szerepet töltött be a munkásság egyes rétegei körében. A betűre éhes olvasók tömegei, ha volt rá pénzük, a többnyire üzleties szellemben kiépített kisebb-nagyobb magánkölcsön könyvtárakat vehették igénybe, de ez utóbbiak a nagyobb haszon reményében semmiféle mércét nem alkalmaztak kölcsönzésre szánt könyveik megválasztásában, sőt a forgalom növelése érdekében szívesen tartottak a kritikátlan olvasók érdeklődését hamar felkeltő selejtes, erkölcs- és ízlésromboló irodalmat. „VILÁGNÉZETEK CSATÁJA FOLYIK ITT...” A kilencszázas évek közepén már elemi erővel nyomult előtérbe a felnőttek művelődését szolgáló eszközök hiányának, ezen belül, ország és fővárosa könyvtári viszonyai elmaradottságának problémája. Ilyen feltételek közt határozta el a kormány védőszárnyai alatt működő Erzsébet-Népakadémia és még néhány budapesti népművelő intézmény, szervezet, hogy a problémák megvitatására széleskörű plénumot hív össze: 1907 októberére tűzték ki a tárgyalások eredményeként az első magyar szabadtanítási kongresszust, melynek színhelyéül Pécset jelölték ki. A pécsi szabadtanítási kongresszus napirendjén a felnőttek művelődését illető egész sor kérdés, a könyvtárak, múzeumok, a zenei, történelmi, természettudományos stb. oktatás ügye is szerepelt. A rendezők és a magasrangú védnökök eredeti szándékai szerint a kongresszusnak a hatalom politikáját kellett volna igazolnia. De a kongresszusra a baloldali értelmiség egész sor képviselője is eljött, közülük néhányan, mint Szabó Ervin, Jászi Oszkár, Pikier Gyula, referátumok tartására is megbízást kaptak. Ennek eredményeként a pécsi kongresszus a haladó és reakciós erők nyílt ütközetének szinterévé lett. Az összecsapások egyik gyújtópontja a könyvtárügy volt. A népkönyvtárak problémájáról három előadás hangzott el, Ferenczi Zoltáné, Szabó Erviné és Tóth Rezsőé.1 Ferenczi és Tóth teljes egészében a hivatalos irányzatot vették védelmükbe. Ferenczi Zoltán referátumának egyik lényeges pontja volt, hogy a népkönyvtáraknak elő kell mozdítaniuk „a szűkebb hazához való ragaszkodást, a házias erények ápolását” és harcolniuk kell „a magyar nemzetre nézve végzetessé válható internacionálé” ellen. Szabó Ervin viszont kíméletlen szavakkal és konkrét adatokkal példázva leplezte le a hivatalos népkönyvtár politika álszent és népcsaló jellegét, azt, hogy a hazai „népkönyvtár”-ak a vagyonos osztályok politikai és szellemi hatalmának védelmét szolgálják, azok anyagát ennek a törekvésnek jegyében válogatták össze. Szabó Ervin kimondotta: a nyugati országokban már rájöttek, hogy ez a törekvés csütörtököt mond, ezért ott elálltak az „úgynevezett hazafias, erkölcsös és vallásos irodalomnak” a népre való erőszakolásától. Tóth Rezső referátumának nagy részében Szabó Ervinnel szállt vitába és indulatosan kijelentette: „mi — tudva a könyv mérhetetlen hatását — igenis, irányítani akarjuk, hogy mit olvasson, miben gyönyörködjék a nép, — igenis irányítani akarjuk a jövőt”. A referátumok már a kongresszuson is szenvedélyes hozzászólásokat, ingerült vitát váltottak ki. „Világnézetek csatája folyik itt.” — állapította meg az egyik konzervatív résztvevő, aki Szabó Ervin téziseit bírálta. A kongresszuson felkavart hullámok a napilapok, folyóiratok hasábjain, szószéken és katedrán még évekig tovább gyűrűztek. A jobboldali sajtó is arra a beismerésre készült, hogy a konzervatív-klerikális álláspont védelmezői csúfosan alulmaradtak az összecsapásokban. A hivatalos körök merev, visszautasító magatartása, dühödt kirohanásai ellenére a pécsi kongresszuson résztvett haladó és forradalmi 1 A referátumok a Népművelés 1907. évf. 2. kötetében, a pécsi kongresszus teljes vitaanyaga Vörösváry Ferenc szerkesztésében jelent meg. 121
