Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
25 tagú törzsgárdát bocsátott rendelkezésére. A rendkívüli munkaigényes feladat teljesítése érdekében kértek és kaptak öt ideiglenes munkaerőt is, köztük három könyvkötőt. A „revízió” végrehajtásában a selejtezés mellett, amelyet természetesen a legképzettebb könyvtárosok, köztük elsősorban Szabó Ervin bevonásával végeztek el, a könyvkötőkre is rendkívül nehéz munka várt. A még 1898-ban (Toldy László régi „fővárosi könyvtársához) szerződtetett Leszik Károly Szentkirályi utcai könyvkötőmesterrel ekkor is érvényben volt az egyezség. Szabó Ervin szakadatlan panaszos beadványai ellenére Leszik immár másfél évtizede tartotta pozícióját, de a könyvtár megsokszorozódott igényeit nemcsak minőségileg, hanem már mennyiségileg is régóta nem tudta kielégíteni. Tíz és tízezerre szaporodott a kötetlen könyvek, folyóiratok száma. Végre 1913 júniusától sikerült elérni az átdolgozásra hivatkozva, hogy ideiglenesen alkalmazzanak három könyvkötőt. A fővárosi könyvtár házi könyvkötészetének megalapítását jelentette ez az eredmény. Az 1914-es évről szóló jelentés adta hírül, hogy a házi kötészet 2-től 5-ös létszám között ingadozva ezután is megmaradt. A fővárosi könyvtár ezzel a vállalkozásával is két évtizedes előnyt szerzett az összes többi hazai könyvtárakkal szemben. A selejtezés és a könyvek kötése körüli restáncia felszámolása mellett a legnagyobb, a legtöbb kezet és legprecízebb munkát a régi katalógusok felszámolása, az új katalóguscédulák készítése igényelte. Napirendre került a dobozos katalógusrendszer teljes kiküszöbölése. Elelyette a máig legkorszerűbbnek bizonyult és most már világszerte elterjedt fiókos kartotékszekrényeket állították fel, bennük már nemzetközi szabvány nagyság szerinti kartoncédulákat helyeztek el. A régi dobozos katalógusokban még szabadon lebegtek a rossz papírra készült cédulák, a kartotékfiókokban viszont a könnyen kezelhető és jól olvasható új kartoncédulákat nyársakkal fixálták. Erősen lecsökkent a veszély, hogy a hanyag, vagy éppen rosszindulatú olvasók megritkítják a könyvtár egyedüli kulcsát jelentő katalóguscédula állományt. 1914 végéig a központ állományának 2/3 részével készültek el. Egyetlen szám jól érzékelteti az eredményt: 1914 december végén 336 000 új katalóguscédula állt rendelkezésre. A címfelvételek jelentős részét a főváros házinyomdájában készítették: a központ mai katalógusaiban is tízezrével akadnak akkor készült nyomtatott cédulák, de ezek kisebb hányadát a már 1914-ben e célra beszerzett „roneotyp” sokszorosítóval állították elő. Minden egyes cédula legalább két példányban készült, az egyik belső használatra, így végleg megszüntették azt a lehetetlen állapotot, hogy a könyvtárosok feldolgozó munkájuk közben minduntalan az olvasókba ütközzenek. Emellett az olvasói katalógusok esetleges megcsonkítása sem okozott ezután olyan végzetes bajt, mint korábban, amikor egy cédula eltűnése az általa jelzett könyv elsüllyedését is jelentette. 1914 végén a választólapokkal együtt kereken 350 000 darab katalóguscédula 21 fiókos kartotékszekrényben volt elhelyezve, közülük 17 nagyobb (15 fiókos) és 7 kisebb méretű volt. A 21 szekrény közül tízet bocsátottak az olvasók rendelkezésére. Kialakult a központi gyűjtemény mai katalógusrendszerének alapja: a modern szabvány szerint készült olvasói és szolgálati betűrendes katalógus, a decimális rendszerben felállított szakkatalógus, a földrajzi katalógus, a különgyűjtemények katalógusai, ez utóbbiak is két példányban. Nem szorul bizonyításra, hogy milyen heroikus munkát követelt ekkora könyvtömeg minden egyes darabjának új címfelvételezése, új osztályozása, az elkészült betű- és szakrendi cédulák revideálása, rendezése, kartotékdobozokba való helyezése, választólapokkal való felszerelése. 1914 végéig, mint említettük, „csak” kereken 50 000 kötettel készültek el és ez nem meglepő, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az augusztusban kitört világháború miatt a könyvtár személyzete is, anyagi lehetőségei is megcsappantak. Mintegy 38 000 kötetes állományt még a régi, rossz katalóguscédulák alapján tudtak csak használni. A háborús viszonyok miatt e hátralék felszámolása még évekig tartott. De nemcsak az új katalógusok felállítása miatt kellett minden egyes könyvet kézbe venni : a kölcsönzésben is teljesen új, a korábbi térítvényes rendszerhez nem is hasonlíthatóan egyszerű eszközt, a hazánkban addig sehol nem alkalmazott könyvkártya-rendszert vezették be. Minden egyes könyvhöz egy könyvkártyát és egy, az előbbitől eltérő színű kölcsönzőkártyát írtak. A házi könyvkötészetre hárult a helyszámozás és a tulajdonjelzetek feltüntetése, valamint a „táskázás”. A raktározásnál nagyrészt kiküszöbölték a régi típusú, ugyancsak sok bajt okozott szakrendi elhelyezést. A könyvállomány kisebb részét kitevő különgyűjteményeket a decimális szakrend alkalmazásával helyezték el a raktárban, a törzsállománynál viszont bevezették a nagy könyvtárakban egyedül alkalmas folyószámszerinti elhelyezést. A numerus currensben felsorakoztatott anyagot csupán a nagyságrend szerint választották szét néhány nagyobb csoportra. A folyószám alkalmazása egyszerűvé tette a könyvek kikeresését és megszűnt a szakrendi felállításnál minduntalan ismétlődő probléma, hogy hová préseljék be valamelyik gyorsan gyarapodó részleg új szerzeményeit. 111
