Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
volna, a fővárosi könyvtárat is kezdettől fogva ugyanúgy, a legmodernebb alapokra helyezi, mint ezt az előző években tette a Kamara könyvtárával. Csakhogy a fővárosnál bonyolultabb volt a helyzet. Itt minden apró összegért, minden napidíjas állásért, a berendezés minden darabjáért, amelyek a könyvtár fejlesztését szolgálták, külön csatát kellett megvívnia. Eleinte az új iránt kevés érzéket tanúsító és a könyvtártechnika nemzetközi eredményeit nem ismerő közvetlen fölöttesekkel is vitáznia kellett egy-egy vívmány bevezetéséért. 1904—1909 között tehát alig gondolhatott arra, hogy ezt az intézményt is gyökeresen átszervezze. A gyűjtemény belső felépítésének modernizálásáért eleinte csak keveset, majdnem semmit nem tehetett. Az elődöktől, az 1870 óta fennálló statisztikai hivatal könyvtárától és az 1892-től kiépült régi fővárosi könyvtártól örökölt könyvtömeg felesleges részét, a duplumokat, az új intézmény „profil”-ján kívül eső művek nagy hányadát eltávolíthatta, de az 1904—1909 közötti selejtezés sem volt egészen mélyreható, emellett a feles anyagnál is nagyobb ballasztot képviselő régi technikai berendezést nagyjában- egészében kényszerült érintetlenül hagyni. Szabó Ervin már 1910 előtti előterjesztésében is többször utalt rá, hogy mily roppant nehézségeket okozott a könyvtárnak ez az állapot. A betűrendes és szakkatalógusok alapját a statisztikai hivatal régi cédulaanyaga adta. A cédulák között 30—40 év előtt Írottak is voltak. Ráadásul a katalóguscédulák igen gyenge minőségű papírból készültek, hiszen arra számítottak, hogy csak egyetlen hivatal néhány dolgozója használja azokat nem pedig olvasók ezrei, amint ez 1907 után bekövetkezett. Mindennek tetejébe a katalóguscédulák csak egy példányban voltak meg: az új vételek bedolgozása és a régi cédulaanyag rendezése miatt a katalógusoknál működő könyvtárosok és az olvasók a munka szaporodásával lépten-nyomon egymásba ütköztek. Szabó Ervin már 1909-ben sürgette: alkalmazzanak a régi cédulaanyag másolásához ideiglenes napidíjasokat, mert a cédulák egy része már csaknem olvashatatlan, többsége teljesen elrongyolódott, bepiszkolódott, igen sok elveszett. Egy másik belső (ún. „szolgálati”) katalógust, melyhez hasonlókat a modern nyugati könyvtárak már régen felállítottak, a felsorolt okoktól függetlenül úgy is fel kellene állítani. Könyvtári vonatkozású előterjesztésekben és jelentésekben Szabó Ervin azt is többször felemlítette, hogy az egykori statisztikai hivatal szakkatalógusa, mely igen minuciózusán volt kidolgozva és mint ilyen, „talán a leghasználhatóbb” volt a hazai tudományos könyvtárak között, a dolog természeténél fogva, nem felelhetett meg az új feladatokkal, új gyűjtőkörrel felruházott fővárosi könyvtárnak, amelynek katalógusa a szükség folytán mégis az előbbire épült. A római számokból, nagy- és kisbetűkből, országrövidítésekből stb. kombinált régi szakkatalógust a tudományok fejlődését követő beszerzés új követelményei miatt is minduntalan bővíteni, toldozni-foldozni kellett, de a sok energiát, figyelmet kívánó munka sem hozott lényeges eredményeket: a régi szakkatalógus rossz volt.1 Emellett már 1909—1910-ben tervbe vették egy földrajzi katalógus felállítását. Régesrég elavult a raktárrendszer is: a könyvek a rossz szakrend szerint voltak felállítva a raktárban, a gyarapodás ütemének rohamléptekkel történt meggyorsulása miatt a szakrendben felállított könyvek mellé mind nehezebb lett az új szerzemények bepréselése. A könyvtárt nem szánták érdemleges forgalmat lebonyolító kölcsönző intézménynek, a kölcsönzés térítvényre történt. Minden könyvről külön „kisregényt” kellett megírni a kölcsönzés előtt. Szabó Ervin jól ismerte a tömegforgalomra berendezett nyugati nyilvános könyvtárak kölcsönzési technikáját és az olvasótábor növekedése miatt szíves-örömest új eljárásokat vezetett volna be a kölcsönzésnél. A DECIMÁLIS OSZTÁLYOZÁS Ismeretes, hogy a könyvek szakszerinti osztályozásában a múlt század végéig világszerte ezer-fajta rendszer alakult ki. Római és arabs számok, a latin, görög cirill és egyéb ábécék nagy és kisbetűi, földrajzi, időrendi és egyéb megjelölések, valamint rövidítések beláthatatlan tengeréből válogatták ki sikerültebben, vagy zűrzavaros eredményekre jutva a különböző intézmények a maguk szakrendszerének kereteit, 1 Az 1904—1913 használt szakkatalógus sémájában a következő csoportok voltak: I. Könyvtártan. II. Általános munkák. III. Bölcsészet, IV. Vallás és Egyház, V. Társadalomtudomány. Társadalmi kérdés. (Ezen belül: Története, elmélete. — Társadalmi képződmények. — Faj és nemzetiségi kérdés. •— Szociális kérdés. — Szociográfia. — Keresztényszocializmus és konzer- vatizmus. Anarchizmus. — Nőkérdés.) VI. Statisztika. Demologia. VII. Közgazdaságtan. (Ezen belül: Elmélet. Módszer. Történet. — Gazdaságtörténet. — Termelési tényezők. — Szövetkezés. — Földbirtokpolitika. Parasztbirtok. — Lakásügy. Telek- tulajdonos. — Mezőgazdaság. Bányászat. — Ipar. — Hűtőipar. — Kereskedelem. — Külkereskedelem. — Vámügy. — Városok élelmezése. — Drágaság. — Közlekedés. — Közúti vasutak. — Pénz- és hitelügy. —- Biztosításügy.) VIII. Munkáskérdés. IX. Szegényügy. Jótékonyság. X. Államtudomány. XI. Jogtudomány. XII. Közjog és közigazgatás. XIII. Pénzügytan. XIV. Köz- művelődés. Közoktatás. (Ezen belül: Művészet. Műemlékek.) XV. Történelem. XVI. Földrajz és etnológia. XVII. Természet- tudomány. XVIII. Közegészségügy, Orvostudomány. XIX. Matematika. Technika. XX. Nyelvészet. Szépirodalom. A római számmal jelzett főszakok nagy és kisbetűs, valamint arabs számos alszakokra és az egyes országok nevének kezdőbetűivel jelzett földrajzi szakokra osztottak. 107
