Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)

"Budapest… végső földülésemben megtámasztott"

A NYÁRI DÉLUTÁNOK

19

Mikor az Ég furcsa, lila-kék S találkára mennek a lyányok,

(ZÍh, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan Nagyvárosi utcákon égve,

Fekete, szigorú vonalak Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegő,

Ezer tornya, kéménye, karja Úgy mered a csókos Ég felé,

Mikéntha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,

Pirral s pihegve szemben állnak Az Ég s a Város. Szivük dobog Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk, Föl-föl tekintve vágyva, félve Arra, ki szép s kit nem ismerünk, Hideg szeretőnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol, Egy-egy pillantást visszavetnek. Sírván nevetünk az Ég alatt S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

VU 1907. julius 28.

Vér és arany. 1907.

ÖV I. Bp. 1975. 92. 1.

31