Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)
"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"
VERONKA LEÁNY LESZ 71 Veronkát az orvoshoz vitték gyanús jelek és különös, rejtett fájdalmakra valló, bús és aggodalmas napok után. Cseléd volt, valahonnan Baranyából került Budapestre, ott is a harmadik emeletre és ott is a konyhába. Szomorúan, hanyagul végezte már a dolgát, reggelre nem tudott pontosan ébredni, és több ízben síráson kapták.- Veronka - vallatta az asszonya sokszor - Veronka, maga beteg, magának titka van.- Nincs, semmi sincs - válaszolta majdnem rimánkodva és könnyek között Veronka. - Volt egy udvarlóm két évvel ezelőtt, szegvári legény, katona. Azután van egy vőlegényem, már öt év óta vőlegényem. De az nagyon szeret engem, és ha jól összeszámítom, se csókolt meg kettőnél többször.- Derék, jó fiú a maga vőlegénye, Veronka, 8 el akarja-e magát Igazán venni ? Veronka igeneket mondott, nyögött, és azt mondta, hogy ő nem megy doktorhoz. Délután mégis elvitték Veronkát, akárhogyan tiltakozott, vergődött némán, akaratosan, szemrehányóan. A doktor gyöngédtelen, rossz, gonosz, kemény kérdésekkel ostromolta meg Veronkát, Veronka védekezett szemmel, arccal, Baranyából hozott s el nem fogyasztott falusi szemérmével. Megalázottan, fájdalmas arccal jött ki a doktortól, és sompolygott titkos méltatlankodással az asszonya után, aki az orvoshoz elkísérte. Három-négy percig mentek beszéd nélkül együtt, s akkor magától szólalt meg Veronka:- Kérem, ne tessék hinni, nagyságos asszony, hogy a vőlegényem volt hitvány hozzám. Az a gazember, az a szegvári katona, nagy szamár voltam én, hogy meghallgattam. Az én szobám közel volt a konyhához, s estefelé hallottam a Veronka sóhajtásait. Nagy, becsületes, falusi, paraszti sóhajtások voltak ezek a sóhajtások, s én nyugtalankodtam. Veronkát nem kergették el, de megmondták, hogy nemsokára mennie kell. A leány orvosságokat szedett, szomorú volt, s nagy gyűlölettel mustrált végig mindenkit. Mindenkire haragudott, Budapestre, ezekre a rossz, romlott, városi emberekre, az életre, a sorsra, amelyek az ő számára olyan rosszindulatu- ak és érthetetlenek voltak. Olykor-olykor szóba álltam vele, nagy megindultsággal, majdnem azzal a szánalommal, amely vetekszik sok alaptalan szerelemmel.- Veronka - kérdeztem - miért nem megy haza, haza Baranyába, ahol minden másképpen van?- Nem merek, nem akarok, nem tudok hazamenni, én tisztességes vagyok, mégis tisztességes vagyok. És én úgy akarok hazamenni, hogy a vőlegényem leánynak, a réginek lásson. 94
