Ady Endre Budapestje (Budapest, 1977)

"Százezernyi kába így élt itt Pesten és Budán"

Egy korai délei őttön arra ébredtem, hogy a konyhában vagy a cselédszobában hangosan beszélnek.- Hát miért nem akarsz hazajönni, mikor már három hónap óta ígérgeted ?- Pénzt szeretnék gyűjteni, pénzt akarok gyűjteni, nem akarok szegény lenni. Nem akarom, hogy koldusok legyünk, akik semmibe se tudjunk fogni.

Pénzt kell, várj addig, amíg pénzünk lesz, te is szerezz.- Egy katonáról beszéltek nálunk, egy katonáról, akit veled láttak. Én megöllek, bizony megöllek, ha valamit megtudok. Hát mit akarsz te egy katonával, akit csak addig látsz, amíg hallgatsz rá?- Azt mondják, hogy szamár, aki mindent meghall, amit előtte beszélnek.- Hát hazajössz?- Várj, talán.- Sokára ?- Talán nagyon hamar.

A doktor eljött, és azt mondta, hogy Veronka meggyógyulhat. Nem hamar, de meggyógyulhat s akkor elmehet, éa nem visz Budapestről semmi hevesen nyavalyásat a falujába.- Veronka - kérdeztem tőle -, nem sajnálja a vőlegényét aki az ura lesz?

Dühös lett az arca, a méltatlanul megbántott falusi leányé.- Az én vőlegényem igazi leányt fog kapni mégis, ha megpukkad az egész világ. Ami történt, annak Budapest az oka, ez a gonosz, piszkos, beteg város.- És maga el fog felejteni mindent?- Én elfelejtek mindent, mert én csak szerencsétlen vagyok.- És a katona ?- Micsoda katona? Nekem nincs közöm ahhoz a katonához. Én szerencsétlen voltam, de vége mindennek, s nem akarok tovább szerencsétlen lenni.

A doktor azt mondta, hogy Veronka majdnem meggyógyult, s ezután Ve- ronkával nem lehetett beszélni. Jöttek húshozó mészároslegények, vidám gázos vagy vízvezetékes emberek. De próbáltak volna csak hozzá is érni Veronkához, aki most új, ifji/ leányságát kezdte élni.

Elmúlt minden, a katona emléke, a betegség, a kétség, minden, minden.

Veronka olyanabbá vált, mint amilyen tizenöt éves korában volt, amikor is eljött Baranyából a bŰnös Budapestre. Leánysága, ártatlansága, sok tisztes vágya mind visszatért, ahogy az orvosság segítette ki a bajból.

S végül egy nótára emlékezem még csak, távozása előtt való napon, szép őszi délutánon énekelte a konyhában Veronka:

A Csap utcán végtől véges-vépg,

Minden kis ablakban virág nyílik.

Minden kis ablakban kettő-három,

Csak az enyém hervadt el a nyáron!

Ez a nóta a vőlegénynek szólott, akihez vasárnap nászra készülőén utazott. És ezt a fehér, szép, szűz, tiszta, magyar nótát soha becsületesebben nem énekelték még.

FM 1908. október 11.

ÖN Bp. 1961. 941-944. 1., 1360. 1.

95