Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)

II. A "csodálatos nagyváros" közelről

12 "... ELFELEJTETT BÁNATOK... HAZÁJA, TABÁN!" .... Mállott rókagallérok, kísértetiesen elrongyosodott köpönyegek, madárijesz­tő vékony lábszáraihoz idomult nadrágok, fakult, csurgó, régi zsuptető ereszé­hez hasonló bajuszok, lelkiismeretfurdalásos, ritkult szakállak, pókhálósán pis­logó szemek, őszi széllel és köddel csimbókozott üstökök, gombja vesztett mellé­nyek, hervadt falevélkék, összezsugorodott nyakkendők, és ércteleniil kongó pin­cehangok hazája, molyette Tabán! - itt történt meg az a csoda, hogy Kuvik dal- flizér-árus fogadalmat tett, hogy többé egyetlen korty bort sem enged le gégéjén önszántából. Torkonakadt sóhajtáshoz hasonló kéményfüstök, föld alatti tetszhalottéhoz ha­sonló nyögések, a varrógép pergésébe fulladt zokogások, holdvilágnál született csalékony és a nappali világosságnál hirtelen megöregedett s tehetetlen álmok, nevüket is elfelejtett bánatok, céltalan csavargások és még céltalanabb üldögélé- sek hazája, Tabán! Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetíí utcák, már csak botlásra va­ló kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szo­babútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrü teás ibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket ábrázoló szentké­pek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára s síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemes­ségüket régen felejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintá­zó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő Mátyás-mada­rak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetfívé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a ta­vaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kékhegyff zenérek, a harisnyakö­tőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szífzek, folyóvízzel hasztalan álmo­dó, kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértet-lepe- dőt teregető altisztek hazája, Tabán! - .... (1930) /Utolsó szivar az Arabs Szürkénél. Zöld ász. Bp. 1965./ /569-570. I./ 75

Next

/
Oldalképek
Tartalom