Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
II. A "csodálatos nagyváros" közelről
"... A RÉGI BUDÁN... DOHOS LEVEGŐJŰ UTCA HÚZÓDOTT..." .... Nem messzire az utcácskától, ahol eddigi ismerőseink laktak, a régi Budán, a hegy alatt kanyargós, lépcsős, és dohos levegőjű utca húzódott, amelyet a budai bennszülöttek azért tartottak nevezetesnek, mert a legenda szerint ennek az utcának a folytatása valahol a hegy másik oldalán volt, csupán az alagutat födte el az idő. Az utca ilyenformán a hegyben végződött, amely bazaltszikláival komoran emelkedett a házikók fölött, amelyek ott meglapultak a csöndben. Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Lehet, hogy elmúlik újabb száz esztendő, amíg az első kőmüvescsá- kány megbontja az amúgy is roskadozó falakat. A házak, mintegy félelmükben szinte a földbe látszottak elbújni a halálos ítélet elől, némelyiknek az ablakai is csak onnan pislogtak elő ijedt alázatossággal, ahol a föld szintje kezdődik. Az udvarok valóságos vermekké alakultak, és a kidőlt falakat, bedőlt háztetőket senki sem javította ki. Merthogy már úgysem érdemes arra a kis időre, amely még hátra van. Olyik ház árván, lakatlanul, kopáran állott a helyén - megszökött belőle a gazdája. Különös, sápadtarcú gyermekeket és rosszkedvű asszonyokat lehetett látni napközben a mély udvarokban, ahol a szárítóköteleken rongyos fehérneműt hintáztatott a szél. Mintha félig a föld alatt laktak volna itt az emberek, és könnyen meglehet, hogy azok az öregek, akik a küszöbön mozdulatlanul üldögéltek - férfiak és asszonyok -, és üres tekintettel bámulták az élettelen utcát, már itt ültek abban az időben, amikor Ali Mustafa basa parancsolt Budán. Olyan öreg emberek, mint ezen a tájon akadtak, talán a főváros semmiféle más részében nem találhatók. E helyen mintha a legöregebb emberek adtak volna egymásnak találkozót. Olyiknak a földet söpörte a szakálla, amikor a küszöbön helyet foglalt, mások pedig összeszáradtak, mint a törpék. Az egyik kapuban egy anyóka ült, aki, ha nem volt száz esztendős, akkor legalábbis kétszáz volt. De fogatlan szájával még mindig beszélt a kisgyerekekhez, a kiskutyákhoz és a sovány, kóborló macskákhoz, amelyek rendes társaságát képezték. Ahány csavargó macska akadt Budán, az mind fölkereste az öreganyókát ott a küszöhön, és doromboltak neki, mintha meséket mondanának. Lehet, könnyen lehetséges, hogy a macskák királynője volt az öreganyóka, ismerte a bűvös szavakat, tudta a jeleket, amelyekkel az elvadult, csavargó állatokat magához csalogatta. Az utca közepén, ahol a legmélyebb volt az árok, amelyet az emberek tapostak a kövezetbe, ahol a kémények egyvonalban füstölögtek a járókelők fejével, és az udvarokba csak elvétve pillanthatott be a napsugár, állott egy nagyon régi vendégfogadó, amelynek faláról az eső már lemosott minden színt, a kapuszár4. 67
