Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)

V. A pest-budai "széphölgyek" története

lakra ragasztott, zsíros papirost: találkoztak, és hosszadalmas, gerjedelm.es, nedves, boldog csókot váltottak, hogy bízvást gondolhatták; senki sem tud már csókolódzni Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, csak ők ketten. A fáskamra bútorzatának egy részét Zsanét juttatta az íidvözlégyutcai lakba - egy szerelem miatt meghalt barátnője hagyatékából. Míg a katonazubbonyos pesti hordár, aki Kiskunyhósi úr szolgálatában állott: borostyánvégü, nagy meggyfapipaszárakat, szarvasbőr erszénybe zárt csibukokat, treffel, körrel, káróval és pikkel díszített porcelángyufatartót szállított a Kálváriához nem messzire eső utcácskába, Kiskunyhósi úr néha elszívott egy csibukot, miközben Zsanét egy párnácskán előtte térdelt, cukorkát és nyalánkságot szopogatott, s egyes fejezeteket mondott el élettörténetéből. Igen kellemes, megnyugtató hangú elbeszélő volt, Kiskunyhósi hátradőlt a karosszékben és török basa módjára hallgatott gyönyörűségében. - Mint egy háziúr!... - mond Angyalosiné, aki a fáskamra hasadékán át néha megleste vendégeit.

Egy koraőszi délután, midőn Zsanét sötétkék ruhában, másodszor használt, fehér bőrkesztyűben, egy hasonló lábú szobalány által már kényelmesre alakított félcipőben, de vadonatúj bársonykalapjában édesded, fehér fátyollal várakozott az északnyugati szellőben; valamerről, egy sokat tapasztalt vendéglőudvarról, két-három korhely-nemzedéknek is asszisztáló, vén fáról sárga levelet sodort a légáramlat a Füst utcába.Szerelmeseknek nem jó jel a sárga falevél, és Zsanét, mialatt a falevelet napernyője hegyére tűzte, csendes borzongást érzett szívében. Látott már egyet és mást életében, ugyanezért a legszomorúbb gondolatai támadtak, miközben a hűvös érzés mindinkább megtelepedett abban a fülemile-fészek- ben, amelyet szíve helyén viselt.

Istenem, csak nem teszi meg velem azt a szégyent, hogy a faképnél hagy!- gondolta magában Zsanét, mert jó nő módjára leginkább a szégyentől félt, mint a fájdalomtól, amelyet a boldogság perceinek élvezete után természetszerűleg minden szívbajos nőnek el kell szenvedni. Mindenki, így Zsanét előtt is érthető, hogy a jót csak véletlenül kapja az ember az élettől, s meg kell fizetni minden kiváltságáért, így az önfeledt szerelmi percekért is. De a szégyen, az elviselhetetlen szégyen már nem okvetlenül szükséges a szenvedéshez!

Zsanét tehát egyórai hiábavaló várakozás után egymagában lépett be Angyalosiné házikójába, elővette a fáskamra kulcsát, és minden tagjában remegve, nézegette az öreg kártyavetőnőt, aki tett-vett körülötte, a gazember férfiakat szidta, akik miatt nem szállhat a füst egyenesen a háztető, sőt az ég felé. - Nem gondolok többé rá! - felelt Zsanét, és a bútorait nézegette, amelyekért másnap elküld egy megbízható embert.

Zsanét hajlandóságot érzett magában, hogy a boldogtalannak indult délutánt egy érdemes férfi társaságában töltse.

Zsanét bármennyire törte a fejét, nem emlékezett fontosabb kijelentéseire az özvegyembernek, amikor estefelé elhagyta a hegyoldali házikót, és Angyalosinénak néma kérdésére azt válaszolta, hogy még darabideig itthagyja a bútorait. Sőt azt vette észre magán, hogy fejét ismét olyan ábrándosán tartja a kanyargós óbudai utcákon, mint olyankor szokta, amidőn hosszú, boldog délutánok emlékével, csókok ízeivel, bomladozó hajfütökkel és égő ruhában sietett alkonyattal a város felé. A fülébe zenehangok hallatszottak, pedig nem is hallott zenét. Cipője sarka úgy kopogott, mintha megifjodott volna. /A cipősarok tán szerencsés találkozásnak vélte az özvegyemberrel való találkozást./ Szerelem volt ez a ta277