Krúdy Gyula Budapestje (Budapest, 1978)
IV. "…többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások…"
zavarta semmi. Boldog kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampionokat kezdte felgyújtani és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyűjtött rá egy kér ingőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház ablakán át fővárosi kollégáitól. /Akkoriban kezdtek a pesti cigányprímások, mint amorózó színészek mutatkozni hallgatóik előtt./.... (1921) /Nagy kópé. Bp. 1957./ /221-223, 230. I./ 8. "... ELANDALODOTT EGY PERCRE A VÁRKERT KIOSZKBAN..." .... A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta, hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert kioszkban, a vanília fagylalt édesebb lett az asztalkákon, és az ostya oly lágyan máilott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék. Rezeda úr elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat fújtak, és a Kioszk ismeretlen arcai úgy tlinedeztek fel Rezeda úr előtt, mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek asztalkáknál, amikor ezek a melódiák még újak voltak. Az asszonyok /nyár lévén/ pünkösd óta levetették a térden alul érő barchet nadrágot, és a jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak előkeresték a hímzett fehér mellényeket, és a megsárgult szalmakalapokat, málna-piros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között, nagy meggondolással olvassák esti lapjukat, és mindnyájan tudják, hogy mi lesz vacsorára... Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára költözni egy vastag falú, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel menne az utcára, ha litánia után a korcsmajárás ideje elkövetkezett. Be alkony odott, a zenekar már elhagyta emelvényét, megritkultak a Kioszk vendégei, csendes budai házakba mentek a boldog asszonyságok, akiknek sohase volt szükségük csodadoktorra, valamint a polgárok, akik lassú sétát tettek a közelgő vacsora előtt a dunaparton. A gesztenyefák alatt olyan nyugodalmasan mendegéltek a járókelők, mintha örökre elfújta volna a szél a szerelmet, az égő könnyet, a boldogtalanságot a világról. Ki látná e közömbös emberi arcok alatt a jajt és kacajt, a kéjvágyat és a csikorgó boldogtalanságot? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a Dunába ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra kitűzött óranegyedeket, és az sem igaz, hogy a padokon éjfélkor férfiak ülnek, akik könnyes szemmel hívják vissza a hullámokból elmerült szerelmesüket ........... / Nagy kópé. Bp. 1957./ /242, 245, 256.1./ 200
