Bél Mátyás: Buda város leírása 3. Buda visszavívása (Budapest, 1993)

PEST - PILIS - SOLT VÁRMEGYE. SPECIÁLIS RÉSZ. III. TAGOZAT. Mohamednél, aki mintha mással lett volna elfoglalva, tán idegenben tartóz­kodnék vagy álomba merült volna, övéinek oly sok bajával szemben közöm­bösnek bizonyult. Közben Bizáncból Budára eljuttatták a várkapitánynak a díván határozatát, melyben értésére adták, hogy ha nem győz, meghal; úgy végezze tehát ezt a válságos ügyet, hogy vagy az ellenség, vagy a hóhér keze végez vele. A díván határo­zatát elküldik a budai várpa­rancsnoknak. LXXXVIII. § A mieink azonban ezt a szerencsétlen rohammal elszenvedett vereséget erős lélekkel palástolták el, s minden támadási sávban kettőzött erőfeszítéssel igyekeztek végezni a dolgukat: tüzes golyókkal pusztították a várost, a falakat pedig hol ágyúkkal,hol aknákkal omlasztották, utat készítettek az újabb rohamra. A brandenburgiak lődözték a leghozzáértőbben s leggondosabban gyújtóbombáikat. A hegy oldalában húsz nagyobb ágyúval egy ütegállást emeltek. S innen a város belseje felé állandóan oly biztosan irányzott löve­dékek röpültek, hogy alig volt olyan lövés, mely nem érte el a célját; épp ellenkezőleg: igen nagy károkat okoztak. A szökevények hírül hozták, hogy a városban az állatokat, melyeket hús vágás céljára tartott az ellenség, az egész várőrséggel együtt (az őrszemeket kivéve) a város legvédettebb helyeire kényszerítette ez a sok kárt okozó lövöldözés. Volt a tüzérek közt egy Gonzales nevű belga, akit Grana márki bocsátott a császár rendelkezésére, de akit addig csak a híréből ismertek, mintsem hogy valami, jeles sikerrel véghezvitt dolgát - mint ígérte - tapasztalták volna. Ő új módszerrel, egy rövid, s bő torkolatú ágyúféléből, melyet hasonlósága révén mozsárágyúnak hívnak, roppant magasságra, s mégis, kisebb lőporfelhasználással tudott tüzesbombákat kilőni. Sokáig meddőnek tartották ezt a találmányt a többi tüzérek, míg egyszer egy vízivárosi mozsárütegállásból kilőtt ilyesféle golyó becsapódott a lőportárba, s mind az ostromlottak, mind az ostromlók igen nagy döbbenetére szétvetette a hatalmas épületet, s vele dőltek a szomszédos falak is. Rettenetes recsegés-ropogás hallatszott; „Buda körül”, írja WAG­NER, „ egy órán keresztül remegett a föld, mintegy a földalatti bezárt levegő nyomására. A Duna a ránehezedő súly hatására kicsapott a partjára, úgy­hogy a parton őrködő csapatok futásnak eredtek a nyomukban özönlő hullá­mok elől. A levegő megtelt hatalmas kődarabokkal, s szinte kővihar zúdult a túlpartra. Leginkább a várpalotát sújtotta a robbanás, hiszen az volt a legközelebb; úgy tűnt, hogy szinte kifordult az alapjaiból. A bajorok ostro­márkaira hulló kőtörmelék sokakat megölt, sokan pedig a rémülettől eszüket vesztve, egész testükben reszketve elhagyták állásaikat, s visszafutottak a táborba; föl sem ismerték, meg sem hallották az őket visszafogni próbáló Választófejedelmet. Soha nem tudtak volna jobb időben kitörni a törökök, mint ebben a zűrzavarban. A rettegés azonban őket is teljesen tanácstalanok­ká tette. A mieink igyeke­zete az ostrom­lásban. A brandenburgi­ak állhatatossá­ga­A lőportár a le­vegőbe röpül. Mekkora recse­gés-ropogással s milyen ered­ménnyel? 133

Next

/
Oldalképek
Tartalom