Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)

Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában

inkább azoknak az átmeneti elhelyezését, akikről különféle okokból Bécs városának kellett gondoskodnia.18

Budapesten hoztak ugyan egy határozatot arról, hogy az egykori dologház helyett létesíteni kell egy javítóintézetet, de ezt követően még évekbe telt, míg a város az addigi gyakorlatától eltérő irányba vezető első lépést megtette, s 1888 májusában megnyitotta „Községi szeretetház”-át.19

Ausztriában az 1880-as évek második felétől fogva országos szinten kezdett megváltozni a deviáns szegény gyerekekkel és fiatalokkal szemben alkalmazott politika. A „koldus- és csavargókérdéssel” kapcsolatos szigorítások után új intézkedések születtek a gyermekek és fiatalok „érdekében”.20 A kóborló és kolduló fiatalkorúak számára ekkortól a javító- vagy nevelőintézetbe adással való fenyegetés jelentette a szigorú elrettentést21, ugyanakkor erősödött a szegény lakosság gyerekeinek fokozott társadalmi beilleszkedésére irányuló nyomás. Ausztriában a „csavargásról szóló törvényekkel”, Magyarországon pedig a büntető és rendőrségi kihágási törvények megteremtésével először rögzítették a történelem során a deviáns felnőttek és kiskorúak közti lényeges különbséget, s először fogalmazták meg törvényi szinten a fiatalok kényszemevelésének az igényét is. Az „utólagos” és „helyettesítő” nevelés gyakorlata azonban az erre kijelölt intézetekben - Ausztriában ez 1888-tól főként az eggenburgi tartományi javítóintézetet jelentette - még nem sok újfajta „pedagógiai szándékot” foglalt magában.

II. A századforduló. A gyermekek „joga” az ellátásra, és a fiatalkorúak hatósági ellenőrzése

Az 1890-es évektől kezdve az alsó néprétegek gyermekeinek helyzetéről folytatott viták a Monarchia mindkét felében az új, nagyobb léptékű reformkezdeményezések elszaporodásához vezettek. Lassan kialakultak azok a politikai minták és intézményi elképzelések, amelyek majd a 20. századi modern gyermek- és ifjúságvédelem alapjait alkotják. Egyre inkább megerősödött az elhagyott vagy családjuk körében elégtelenül ellátott gyermekek gondozásának átfogóbb igénye, s az erre való készség. Az új irányzatot időnként hevessé váló viták kísérték az állam, a tartományok és az egyes városok közötti munkamegosztásról és felelősségvállalásról, az intézményekkel kapcsolatos, növekvő anyagi terhek fedezéséről és megosztásáról. Foglalkoztak azzal is, hogy mi a „helyes” viszony a szülők gondozási és nevelési kötelessége, illetve a hatóság beavatkozási joga és kötelessége között, s milyen arányban kell a hatóságnak a nevelési költségeket és feladatokat átvállalnia. Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy egyetlen intézmény sem óhajtja a gyermekvédelem révén korlátlanul kiterjeszteni illetékességét az alsóbb rétegek szociális reprodukciójának a biztosítására. Többek között e magatartásnak is tulajdonítható, hogy teret nyertek a gyermek- és ifjúságvédelem lényegesen szűkebben értelmezett, részint nyíltan represszív, részint a „nevelés” köntösébe bújtatott eljárásmódjai, azaz az olyan rendszabályok, amelyek inkább a gyermekek és fiatalok „elzüllésének” a megakadályozását célozták. A liberális szegénypolitika egykori doktrínáit messze meghaladva jelentkezett az a törekvés, hogy a társadalmat „megvédjék” az alsóbb rétegek újratermelődési problémáinak szemmel látható szociális következményeitől. A „szélesen” és „szűkén” értelmezett gyermek- és

13