Gyermeksorsok és gyermekvédelem Budapesten a Monarchia idején (Budapest, 1996)
Gyermek- és ifjúságvédelem Budapesten és Bécsben a dualizmus korában
ifjúságvédelem megjelenési formája és egymáshoz való viszonya a két Duna-parti székes- fővárosban igencsak eltérő képet mutatott. Az elhagyott és a nem kielégítően ellátott gyermekek gondozásának reformja Az 1890-es évek második feléig a budapesti árvaellátásban lényegében véve nem változtak a Bécs és más európai fővárosok gyakorlatához képest fejletlen és kaotikus állapotok. A századforduló táján azonban hirtelen fordulat állt be, amikoris kiterjedt állami rendszert hoztak létre az „elhagyott gyermekek” védelmére és ellátására. A változás a lelencügy elavult kezelésének reformját sürgető 1890-es évekbeli vitákból és kezdeményezésekből indult ki. Budapesten az óriási urbanizációs és iparosodási lendület következtében kivált ebben az évtizedben22 vált a lakosság, főleg a nők széles rétegei számára égető szociális problémává a kereső foglalkozás és a gyermeknevelés összeegyeztetése. A régi hatósági árva- és lelencgondozás, valamint a dajkasági és „tápgyermek”- rendszer egészségpolitikai szempontú ellenőrzése sem módszereiben, sem eszközeiben nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a budapesti illetékesek akár csak valamelyest is célzottan tudjanak reagálni az elszegényedett családok gyermekeinek rossz anyagi ellátottságára. Bécsben ugyanakkor, többek között a szegény gyerekeknek juttatott nevelési segélyek miatt, a helyzet nem volt ennyire drámai. A magyar reformtörekvések eleinte csupán a legkiáltóbb visszásságokat vették célba. A főváros egyre sürgette, a Belügyminisztérium pedig komolyan fontolóra vette egy állami vagy az állam és a főváros által közösen fenntartott (a Bécsben már régóta működőhöz hasonló) országos lelencház felállítását23, amely központi hatósági intézményként szervezné és ellenőrizné a szegény gyerekek hagyományos gondozását. De az e körül zajló vita már az 1890-es évek közepén abból az általánosabb felismerésből táplálkozott, hogy „különösen a főváros területén” igencsak bajos „a létfenntartásért folytatott nehéz küzdelmek közepette olyan gondosan ápolni a csecsemőket, ahogy azt e gyermekek egészsége megkövetelné”. így a tervezett lelencház tevékenységi körét semmiképpen nem akarták csupán - a hagyományos felfogásnak megfelelően szűkén értelmezve - a talált gyerekek gondozására korlátozni, hanem azt tervezték, hogy nevelési segélyeket osztanak, és olyan családokból is fölvesznek gyerekeket, amelyek számára nagy terhet jelent azok ellátása.24 A tradicionális megoldás amiatt is heves ellenállásba ütközött, mivel a városok és falvak féltek, hogy a szegénygondozásban érvényes helyhatósági illetőségi elv alapján a nevelési segélyek fokozott anyagi megterhelést jelentenek majd számukra. Tekintettel a probléma drámainak ítélt méreteire, kategorikusan elutasítottak minden olyan tervet, amely egy potenciálisan egyre jobban terjeszkedő, s jórészt a települések költségén működő központi intézmény felállítását helyezte kilátásba. A főváros mindegyre a lelencügy állami szintű megszervezése mellett foglalt állást.25 A „lelencügy országos rendezésével” kapcsolatos többéves vita összekuszálódott szálait végül egy „inspiratio divina” hatására sikerült kibogozni. A szegények közbetegellátásának finanszírozásáról szóló 1898. évi új törvény tárgyalása során a Belügyminisztérium magas rangú hivatalnokainak a közbenjárására bekerült a törvény szövegébe egy „a gyermekmentés terén korszakot alkotó” rendelkezés, amely biztosította a kisgyermekek állami gondozását.26 A törvény megteremtette az Országos Betegápolási Alapot, amit egy országszerte behajtott adópótlékból finanszíroztak. 1899-től fogva - az addigi községi 14
