Vendéglősök Lapja, 1925 (41. évfolyam, 1-24. szám)
1925-03-05 / 5. szám
1035. március 5. VENDÉGLŐSÖK LAPJA 3 Országszerte megkezdték a járdaelfoglalási díjak fölemelését. Budapest 25 — 40 százalékkal emelt. — A vidék nagyvárosai érdeklődnek a fővárosi rendszer iránt. — Követni fogják a példát. Tavasz közeledtén, márciusban a magyar vendéglők és kávéházak közönségének egyszerre kezd szűkké lenni a falak közé, tetők alá zárt belső helyiség. A közönség követelőző és naív. Valami egészen furcsa ötlettől megkapatva tényleg elhiszi, hogy az egészségének óriási szolgálatokat tesz, ha nem odabent, a kitűnően szellőztetett, kényelmes helyiségekben kártyázik, olvas és eszik, hanem két lépéssel odáttb, a Kathreiner Kneipp Maláta Kávé nyílt terraszokon, az utca pora, benzinbűze és ezer szállongó mocska között. Nem a vendéglősnek és nem a kávéháztulajdonosnak a feladata az, hogy a közönséget fölvilágosítsa erről és a hasonló higiéniai tévedéseiről. Alig van már kávéházi vagy éttermi helyiség, amely rossz szellőztetése és kedvezőtlen fekvése miatt tényleg több egészségügyi veszedelmet rejtene a belső falai közt, mint a forgalmas utcák szélein megtelepített, szabad- égalatti asztalcsoportok, melyek fölött a kavargó utcaporfelleg szitál át ezernyi bacillusával és rossz szagával. Ez az orvosoknak és a közönségnek a dolga. Ellenben a szakmának a dolga az, hogy a közönségének a szeszélyét ezúttal is teljesíteni próbálja. Nem győzünk bámulni rajta, miféle egészséges dolgot magyaráz bele a közönség abba, hogy Budapesten az Andrássyút, a Rákócziid vagy a körutak forgataga mellé telepszik le kávézni vagy éppen ebédelni, de így van ez Miskolc főútján, Szegeden, Szombathelyen és tíz más nagyvárosunkban is. A kávés, vendéglős tehát szépen kipakkol- hatja az ő pompás belső helyiségei elé a kandereket, borostyánt, örökzöldet, a virágokat, elkerítve ezzel a köztérből egy-egy darabot, a gyalogjárónak egy-egy részét a saját közönsége számára. Ezt a köztér elfoglalást aztán a városok busásan megfizettetik a kávéházzal, vendéglővel. A közönség higiéniai tévedéseinek eddig is nagy ára volt a szakma zsebe terhére — sajnos: ezentúl még nagyobb lesz. Amint a Vendéglősök Lapja közölheti, egy új országos járvány van kitörőben Magyarországon, éppen a legforgalmasabb vendéglői és kávéházi életet élő városok közt és ez a betegség: a járdaelfoglalási díjak felemelése lesz. Természetesen Budapest székesfővárosa vezet ezen a téren is. Ő volt az első, amely megnyitja az emelések díszes sorát. Amikor az emelési tervekről az érdekelt vendéglősök, kávéháztulajdonosok értesültek, küldöttségileg keresték föl Bérezel tanácsost, kíméletet kérve tőle és elmagyarázva neki, hogy mennyire gyönge üzlet ez a nyári-tavaszi kiköltözés. Bérezel tanácsnok — a vendéglősök és kávésok ünnepelt barátja — természetesen így minden jót ígért, hiszen ő csak a szívén hordja a szakma ügyét. Viszont az is természetes, hogy éppen Bérezel tanácsnok terjesztette a főváros elé pár nappal később az új járdaelfoglalási díjtervezetet — aranykorona értékben, 25—40 százalékos emelésekkel Budapest egész területére. Budapest horribilis emelése egyszerre hatalmasan megnöveli az amúgy is tűrhetetlen rezsi- költségeket. A főváros könnyen beszél, tudja, hogy a kávés, vendéglős, étteremtulajdonos, mint üzletember kénytelen minden árat megfizetni az elfoglalt utcai részekért, egészen a megrokkanásig, zsebe teljes kimerüléséig. A közönség követelőzik és hamar bosszút áll. Még nagyobb veszedelme azonban a két országos iparnak, hogy Budapest példájára most egyszerre föleszméltek a vidéki városok is. Egyelőre az érdeklődéseknél és a tárgyalásoknál tartanak. De emelni akarnak, annyi bizonyos, és emelni is fognak Kaposvártól Balassagyarmatig. Már pedig a vidéki éttermek, kávéházak és vendéglők teherbíróképessége nagyon csekély, különösen a rossz szezónok alatt és után. Még szerencsés az olyan körzet, mint például Eger város, ahol olyan szűkek az utcák, hogy egyetlen kávéház vagy étterem sem rögtönözhet magának ilyenféle kiköltözést az utcára. A vidéki nagyvárosokban is ugyanaz az átka a vendéglős- és kávéházi iparnak, ami Budapesten : a hiábavaló pártfogói ismeretség, amelyre mindig rettentően ráfizet a szakma. A vidéken Bámulatosan olcsó, J%j ízletes és kiadós a polgármesterek, tanácsosok, főjegyzők, nagy- tekintélyű városatyák mind halálos jóbarátai a naív vendéglősöknek, kávéháztulajdonosoknak. Roppant kitüntetés az, ha a vidéki „podeszta", vagy városatya, esetleg tanácstag megtelepszik egy-egy kávéházban, étteremben. Követelőzik. Duzzog és megsértődik, ha a személyzet a tulajdonostól lefelé a kávéfőzőig el nem találja óhajtását, akár a szemrebbenéséből is. Övé a legszebb hely mindenütt, még az „elfoglalt járdán" is; ahol jóelőre kijelöli kívánságait. És csodák-csodája, mindig ezek az urak a fő okai az új meg új emeléseknek, városuk kasszája javára szörnyen megfizettetik a vendéglőssel, kávéssal azt a helyet, amelyet ők foglalnak el ott, a járda közepén, a fehérpiros ernyő alatt, mesterséges lombsátrak közepette. Bizony nagy diplomáciára, ügyességre és sok hajlongásra van szüksége a szakmának, hogy itt-ott egy-egy picit tekintetbe vegyék az igazát. És a járdadíjaknál a legtöbb ellenérv a szakma kérelmeivel szemben mindig az, hogy Szerencse a J Kávéscsészében forgalmi útvonalból, a gyalogjárók elől foglalnak le terepet, hát legalább fizessék is meg! Erkölcstelen érv ez, végezni kell már vele. Mert egyetlenegy járó-kelőt se gázolt el eddig sehol a villamos, se az autó, se a kocsi csak azért, mert az nem fért volna el a gyalogjárón a kiterjedt vendéglők, kávéházi „kertek" miatt. Hiszen, ha így történnék, akkor a városok a saját lakosaik életét bocsátanák árúba a járda- elfoglalási díjakért! Őszinte szóval: egyszerű üzleti kérdés a járdaelfoglalás ügye a városok és a szakma között. Sajnos, itt kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva De legalább mérségletre kell inteni az egyre kapzsibb városokat, mert vannak olyan terhek, amelyeket mégse bírnak aztán el a megterhelt kocsik! Küzdelem a zugkifőzések ellen. Elhódították a vendéglőközönség 40 százalékát. — 60—80 személyes kifőzési rendszerek — iparengedélyek nélkül. — Miért tétlenek a vendéglősök? Budapest, Miskolc, Szombathely, Debrecen és Győr városok vendéglőinek rendkívül erős és illegális versenyt támasztottak vagy másfél esztendő óta azok a magánházak, amelyeknek a vállalkozó háziasszonyai idegen urakat és hölgyeket is meghívtak az asztalukhoz jó fizetések ellenében. A vendéglősipar eleinte magyaros nemtörődömséggel és kicsinyléssel vette ezt a versenyt. Akkor még jól ment a vendéglőknek. Most azonban, másfél esztendei küzdelem után, ott tartanak már ezek a gombamódon, minden nagyobb városunkban elszaporodott házi kifőzések, hogy már eddig lecsatolták és elhódították az amúgy is ingatag vendéglői közönség jórészét, 20—40 százalékát. A hiány egyre feltűnőbb és semmivel mással nem magyarázható. Amikor még elsőnek jelentek meg az utcaszegleteken a felragasztott cédulák: Házikoszt kapható, kitűnő, bő és ízletes, néhány úr és hölgy részére, 4 tál ebéd, 2 tál étel friss vacsora. egyideig csakugyan nem látszott veszedelmesnek a dolog. A vendéglők csakugyan elbírták egypár vendégük kimaradását. Csakhogy a kimaradó vendégek pár nap után értesítették a barátaikat, ismerőseiket. Propagandát csináltak ezeknek a kifőzéseknek, hogy ott megint meglegyen a megszokott régi baráti körük. Egész vendéglői asztalok költözködtek így át a kifőzésekbe és — új vendégcsoport bizony nem jött helyettük. A budapesti és vidéki vendéglők szinte tehetetlenül állanak a fojtogató és ezerfejű versenynyel szemben. Ezeknek a kifőzéseknek az árai igen olcsóak, hiszen alig van rezsi, semmi adó, semmi illeték és semmi sincs abból az ezerféle legális és diszkrét anyagi teherből, amely minden vendéglős vállát nyomja. Többnyire jól is főznek ezek a kosztadó háziasszonyok. Legutóbbi újításaik az, hogy most már ők is 12 órától 3 óráig adnak ebédet és 7 órától 10 óráig vacsorát, mint a vendéglők. Folyton váltogatja egymást a közönségük és 70—80 ember is étkezik most már olyan helyeken, amelyeken egyébként egy-két ember részére indult meg a kifőzés. Kétségtelen, hogy ez súlyos ipari kihágását a szakácsnők, se az úriasszonyok, akik ilyen üzemeket tartanak fenn, nem jelentették be azokat az iparhatóságoknak, nem kaptak rájuk engedélyeket, nem fizetnek utánuk adót, de elvonják a vendéglősüzemek állandó törzsközönségét. És érdekes, hogy ez az anomália nemcsak magvar speciálitás, a német, cseh és az osztrák vendéglősipar éppen úgy küzd velük, mint a magyar. Csakhogy a német, cseh és osztrák vendéglősipar föl is vette a küzdelmet ellenük, kutatja, irtja, följelentgeti őket, egész szervezeteket létesít ellenük és eredményeket is ér el. Ezer meg ezer kifőzés omlott össze azonnal, mihelyt adót, illetéket, terheket vetettek ki rájuk és ott a vendéglősipar lassan-lassan visszahódítja elpártolt közönségét ilyenképpen. A magyar vendéglősipar ellenben most sem mozdul, habár már ő is konstatálja a veszedelmet és bosszankodik is miatta. A magánosok csakugyan alig tehetnek valamit, de arra valók az ipartestületek! Vegyék föl azok a harcot, kutassanak, ellenőrizzenek a körzetükben és hamarosan megváltozik majd nálunk is a helyzet.
