Vendéglősök Lapja, 1924 (40. évfolyam, 1-24. szám)
1924-07-05 / 13. szám
XXXX. évfolyam. 13. szám. 1924. Julius 5. A hazai vendéglősök, szállodások, kávésok érdekeit felkaroló szaklap M klr postatakarék csekk szám 45.255 Megjelenik havonta 2-szer 5. és 20-án Előfizetési dij félévre 150.000 korona. — Jugoszláviában évi 200 dinár. Romániában évi 400 lei. Alapította IHÁSZ GYÖRGY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IX., Tűzoldó-utca 15 Telefon: József 142—59 Hivatalos órák: d. u. 3—5-ig. Kiadja: A Magyarországi Vendéglősök Lapkiadó Vállalata. Második aranykor napjaira virradtunk. Az első, a biblia legendás homályába vész. Ha kiejtjük nevét valami mély vágyódással gondolunk, e távoli paradicsomi korra, melyben az emberi gondtalanság, öröm, egészség és r bőség volt osztályrésze a föld lakóinak. Ó hány özönvíz választ már el bennünket e kor gyermekeitől! Mi szegény halálrafáradt földművesek és katonák, toliforgatók és iparosok, kereskedők és mi mindnyájan háborút, forradalmat és békeszerződést, hadikölcsönt és szanálást átélt csonkamagyarországiak az aranykor szivárványos színeiben látjuk a háború előtti időket is. Vissza nézve e siri napokból, eltörpül a múlt verejtéke, feszült izmai, barna kenyere az emberséges élet valósága mellett, amelyre napjaink lejtőjéből, mint elérhetetlen napsütéses hegycsúcsra tekintünk fel. Egész mást jelent julius 1-től életbelépett második „aranykor“, mit elméleti aranykornak is bátran nevezhetnénk, most bár lépten-nyomon hallunk róla, de aranyát sem életmódunk kiválóságában, sem kézzel- foghatólag felfedezni Diogenes módjára lámpával is hiába próbálnánk keresni. Az aranykorona tulajdonképen ép olyan fogalom, mint amilyen az imént kimúlt takarékkorona volt. Ép úgy, amint senkinek sem volt takarékkoronája, most sincs senkinek kézzelfogható aranykoronája. Legalább a nagyközönségnek nincs; ékszerészeknél és spekulánsoknál akadnak még tiz- és huszkoronások, amiknek meg van a maguk, naponta közölt és folyton lázasan hullámos árfolyama, ellentétben azzal az aranykoronával, amit papírpénzben kell fizetni és amelynek az árarányát rendeletileg leszögezték, még pedig 17.600 papirkoronában, vagyis annyiszor 17.600 koronáikéi 1 fizetni a vasútnál, a hajónál, az adóhivatalban és egyéb helyeken, ahol már meghonosították az arányszámítást, ahány aranykoronáról szól a tarifa, vagy a tartozás. Szomorú tény az, hogy az arányszámítás csak úgyis elviselhetetlen terheinket növelte, Ínséges életünket drágította meg. Nagyobb adók mellett drágább lett a vasút, a villamos, a posta, az összes élelmiszerek, ruházati cikkek és minden ami redukált életigényeink mellett is nélkülözhetetlen mindennapi szükségletünk. Véget ért a vendéglő-dumping 18 üzem pusztult el Budapesten a tisztességtelen manőverek miatt — A gyógyulás utján A háború utáni idők vendéglősiparának egyik legkártékonyabb rákfenéje lett az úgynevezett „vendéglő-dumping", amellyel szemben sokáig szinte tehetetlenül állott az egész szakma. Rengeteg károk, sőt katasztrófák is származtak ebből, kitűnő hírnevű, régi üzletek omlottak össze miatta, mig végre hosszú évek alatt kidühöngte magát ez a veszedelem is. Ma már lejárt a „dumping“ konjunktúrája és remélhetőleg nem egyhamar tűnik föl újra a csillaga. De a tanulságok, amelyek levonhatóak belőle, szinte örök érvényességüek. A szakma uj emberei, akik a háború utáni időkben kerültek olyan helyzetbe, hogy vendéglőt, kocsmát vásárolhattak, vagy vehettek át, a legtöbb esetben ilyen veszedelmes dumping-kisér- letekkel találkoztak szembe, és csak kevés azoknak a szerencséseknek a száma, akiket jó sorsuk régi, szakmabeli eladóval hozott össze. Ezek egyetlenegy esetben sem jártak pórul, mig a többiek legtöbbször a saját kárukon tanulták meg a „dumping“ veszedelmes cselfogását. Miben állott tehát a „vendéglő-dumping“. Ez a szakkifejezés, amely igen gyorsan elterjedt, a fogalmat nem födi teljesen, igy kissé hibás.
