Vendéglősök Lapja, 1914 (30. évfolyam, 1-24. szám)
1914-09-22 / 18. ünnepi szám
VENDÉGLŐSÖK LAPJA '« >v '0^s^>v '^*>- =♦-> '=•>' ~* > ^ A vendéglő és szállodaipar jelenlegi helyzete. (K. L.) Kitört a világháború! Mind elvitték a legénység elejét! Sir az anya, sir a hitves és a kislány; de sirnak már az özvegyek és árvák is. Busborongósan nézzük a jelen zűrzavaros képét s csak egy reménységünk van, csak ez ad éltet s ad erőt nehéz megpróbáltatásunk elviseléséhez: a győzelemben vetett rendithetlen bizalmunk! Az idők ilyen nehéz járásakor szinte nehezünkre esik a vendéglősök és szállodások anyagi kérdésével s azok jelenlegi helyzetével foglalkoznunk. De meg kell ezt cselekednünk, mert az itthonmaradottak kötelessége nemcsak az uralkodó pánikszerű helyzetnek megszüntetése, de a jövő gazdasági viszonyainknak megalapozása is. Nem mondunk újdonságot, ha leszögezzük ama körülményt, hogy vendéglőseink és szállodásaink 40 <>/0-a már a háború előtt is réges-régen csak nehezen és örökös íluk- táczióval tudta létét fentartani, tengetni. Ma, midőn az ország szine-java s leginkább a fiatalság messze földeken halálmegvetéssel küzd tizennégy hadizenő ellenség óriási hadereje ellen, a mi iparunk is még inkább ingadozni látszik. A nagyidők rázzák az összes gyáripar, kisipar és kereskedelem lu- kacsos rostáját s kihullatják a »készpénzfizetés « jeligéje mellett mindazt, ami kon- kolyos és selejtes. Megvan tehát eme szomorú, viharos időknek is a maga jelentősége — tisztitja a megmételyezett levegőt, megnehezíti a spekuláló és a tőkében gyenge vendéglősök s szállodások terjeszkedését, melyeknek keletkezése sok szolid egzisztencziának immár évtizedeken keresztül piszkos versenytársául szegődött. Ez a megújhodás a becsületben fenmaradottaknak ^sak előnyére s könnyebb boldogulására szolgálhat. »Mikor a pénznek — mint a magyar mondja — nagy szeme van«, akkor hallgat a muzsika s alszik a csárda. Mindenki takarékoskodik s ilyenkor elsősorban, mivel a nemesebb szeszesitalok drágák s nem is tartoznak az élelmiszerek sorába, hanem csak élvezeti czikkeknek nevezhetők, a jobbmódu közönség elsősorban lemond a bor- és sörivásról. Csak a pálinkaivás van növekedőben, melynek meggátlása a közhatalom sürgős feladatát képezi. Hogy az itthon lévő vendéglői fogyasztók étkezésükkel is a takarékosság legszélső határáig vonulnak vissza, ezt nem is kell külön kiemelnünk. De az innyencz-szivarozók is leszállnak a »ku- báig«, vagy »rövidig«, sőt sokan már maguk sodorgatják a »purzicsányi«-t. Idegenforgalomról beszélni is alig érdemes. Kereskedelmi utazóinknak sincs sem nyoma, sem hire. A szállodák szobái és éttermei szinte konganak a tátongó ürességtől. Az összes élelmi- és élvezeti czik- kek árjegyzései, a kenyértől kezdve, egészen a teáig, állandóan emelkedő tenden- cziát mutatnak, de azért a vendéglőstől és szállodástól olcsó kiszolgálást várnak. Még a legkisebb áremelést is igen sokan uzsorának szeretik minősíteni. Nem tagadható ugyan, hogy szórványosan akad egy-egy kartárs ur, aki a zavaros időket hirtelen meggazdagodási forrásnak szeretné tekinteni, de ezek az uralkodó éber ellenőrzés folytán csakhamar ártalmatlanná tétetnek. A vendéglős- és szállodásipar érdekében »a lelketlen gárda« kiirtását csak helyesléssel vehetjük tudomásul. Röviden összegezve az eddig mondottakat, megállapíthatjuk, hogy szállodás- és ■ vendéglősiparunk jelenlegi helyzete országszerte nagyon rossznak m inősíthető s már most jelezhetjük azon körülményt is, hogy a rendes üzem eléréséhez, még ha a háború rövid időn belül győzelmünkkel végződnék, amit bízva reményiünk, legalább is egy egész esztendő lesz szükséges. A legközelebbi sürgős teendője kartársainknak borkészleteiknek kiegészítése legyen. Az idei szüret, ha mennyiségileg bár i nem is lesz kiadós, alig fogja a 5,000.000 hektolitert meghaladni, minőségileg az utolsó öt esztendő legjobbjai közé számítható. Bekapcsolódik itt iparunk a nemzet- gazdaság hatalmas gépezetébe egyrészt, mert szőlősgazdáinkat készpénzhez juttatja; másrészt pedig az idei borral oly árura tesz szert, melynek értéke csak emelkedő lehet. Mindazok, kiknek a haza igazi boldogulása szivükön fekszik, ne csüggedjenek. A jelenlegi nehéz idők javultával iparunk is az eddigi zilált viszonyoknál sokkal jobbaknak tekinthetnek elébe. Lemondásra nincs semmi ok: »mert ha Isten velünk, ki ellenünk!« A szüret hajdan és most. A modernisták hiába próbálkoznak minden téren megezáfolni azt a régi mondást: »A régi jó idők!«, vannak még igen sok, ma is fennálló intézményeink, amelyek szigorú összehasonlítást pillanatig sem bírnának el a rég elmúlt idők azonos intézményeivel. A szüret kezdete aktuálissá tette ismét ezt a kérdést s bezzeg itt még a legultrább modernista sem állíthatná jólélekekl, hogy a régi idők derűs szüreteit akár csak még összehasonlítani is lehetne az ujmódi eszem- iszom s dáridókkal, melyeket már jórészt nem is a szüret területén, hanem a városban, a ház kertjében, avagy pláne termeiben szoktak megtartani, í Kisfaludy Sándor korában bezzeg másképen festett a badacsonyi szüret, mint fest manapság s aki a költészet barátja, bizony fájó szívvel gondolhat a régi szüretek finoman kicsipkézett poétizmusára, amely ma a bérharezok csúnya s komor köntösét öltötte magára. A régi jó időkben a szüretelők egy családot képeztek a gazdaval. Annak örömében éppen úgy, mint fájdalmában osztoztak. Ha jó volt a termés, éppen olyan nagy örömmel szüreteltek, mintha magukét szednék. Ha gyöngén fizetett a szőlő, ők is busább nótával szedték a gerezdeket. Hej, hol van ma már ez a patriárchális viszony? Hol képeznek gazda s munkásai egy nagy családot?! Bizony, bizony még okuláréval is nehezen akadnánk egy-egy visszamaradt ilyenforma őslényre. Ma fődolog a szervezet! S ha a szüretelő munkások még nem lennének szervezve, majd gondoskodik arról a mindenható párt, hogy mielőbb meglegyen ez is. S ahová a szervezet betette lábát, onnan futvást menekül a poézis, hogy helyet engedjen a rideg reálizmusnak, naturálizmusnak. Az élet kemény I küzdelmei talán nekik adnak igazat, akik azt j tartják, hogy a kétkezi munkás töfeladata I s életczélja csupán az lehet: kezemunkájá- nak s ügyességének mentői nagyobb értékesítése, de akik visszasírják a múlt idők patriárchálizmusát, azok sem holdsugár- lovagok, akik feláldozzák az egyéni érvényesülést, holmi költői frázisok kedvéért, mert tudott dolog, hogy daczára minden I szervezetnek s minden reálizmusnak, több keresete s jobb dolga volt a földműves munkásnak azokban a lesajnált, régi jó időkben, mint manapság, az agyonszervezett, organizált világban. Hiszen rövidesen megérhetjük, hogy a szőlőmunkások, — mert a szüreteteknek ez a hivatalos elnevezése, — szintén bérharezot hirdetnek és sutba vágva minden régi hagyományt, költészetet, amivel e gyönyörű aratás van egybekötve, csak annyiért vállalja a dús gerezdek leszedését, amennyiért azt nekik a szervezet, mint minimumot engedélyezi'. De akkor azután irtsuk ki a czigányok nemes faját is; minek a muzsika, a zene a zöldelő hegyoldalakra? Minek busitsa mélabus nótája? Minek perdüljön vidám tánezra a szüretelők vig serege, ha a szervezet csak munkaadót s munkást ismer? Dobjunk el minden hagyományt, hiszen ez a szocziálisták tanai szerint csak gátló akadályait képezik a haladásnak. Ősi szokás s rozsdás fringia a múzeumba való, egyetlen üdvös dolog a törtetés, haladás az egyenlőség, egyformaság, szürke unalom felé. De szerencsénkre, még nem a mindenható szervezet uralja mindenütt a helyzetet. Lesznek még egyes helyek, ahol vig danáját hallhatjuk a megelégedett szüretelőknek, ahol pisztolydurogtatás s a fiatal lányok sikongatása teszi hangossá a határt. Ahol a czigány muzsikája három nap s három éjszaka egyfolytában huzza a ropogós talp alá valót s a magyar konyha remekeli kerülnek az édes must elöntötte asztalra. S ha mégis visszasóhajtjuk mi is, a haladás emberei, a régi jó időket, akkor az talán a bennünk lappangva szunnyadó költészetnek s poézis iránti érzékünknek köszönhető, mely nem tudja elfelejtem a régi idők gyönyörű szüreti mulatságai, mely felemelő hatásával lelkűnkben magyarságunk érzetét olyannyira élesztette s táplálta. Étkezési rossz szokások. Akik sokat esznek. A normális emberi gyomor űrtartalma 1—1 és fél liter. A gyomor fala azonban igen tágulékony. Tökéletesen megtölteni a gyomrunkat azért nem is vagyunk képesek, mert a lenyelt tömegek azonnal kitágítják a falát. Ha például egy liter folyadékot öblítünk le, a gyomor űrtartalma másfél literre nagyobbodik meg. Ha másfél litert iszunk meg, azonnal két literre tágul és igy tovább. Ennek a tágulásnak természetesen megvan a határa. De mielőtt eléri az ember ezt a határt, olyan kellemetlen érzése támad, hogy önként abbahagyja a gyomra további megtöltését. A gyomor megtelését jelzi a felböfögés is, mely úgy támad, hogy a táplálék nagy tömege kiszorítja a gyomorból a levegőt, mely akkor is benne van, mikor azt mondjuk róla, hogy üres. Ha a gyomornak ilyen tultömése csak ritkán történik, akkor ez veszedelemmel nem igen jár. Amikor az ételital nagy tömege kitakaródott a gyomorból, a gyomor visszanyeri megint előbbi természetes nagyságát. De ha sűrűn ismétlődik ez a tul- tömés, a gyomor az étel-ital tömegének ki- takarodása után nem képes többé eredeti alakjára összehuzódni. A gyakori kitágítás következtében ugyanis, mint a gyakran megfeszített gummiszalagnak, egyre jobban csökken a gyomor falának rugalmassága, az összehuzódó képessége. Minél gyakrabban történik a tultömés, annál tágultabb állapotban marad vissza a gyomor. Minél tágabb pedig a gyomor, annál későbben jelentkezik a megtelés érzése. Egyre többet kell tehát enni és inni, hogy a jóllakottság érzése előálljon. Mennél többet eszik- iszik megint az ember, annál jobban tágul a gyomra. így megy az tovább. A sokat evés- ivás okozza a gyomortágulást, a tágult gyomor megköveteli a sok evést-ivást. Mig végül be- állanak a gyomortágulásnak súlyosabb jelenségei. A kitágult gyomor nem képes úgy működni, mint az egészséges gyomor. A beléje került táplálék nagy tömegét sem megemészteni,
