Vendéglősök Lapja, 1913 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1913-03-20 / 6. szám
1913. márczius 20. VENDÉGLŐSÖK LAPJA 5 GlUck Frigyes országos szövetségünk és budapesti ipartársulatunk elnöke, a kegyeletes Petőfi-ünnep kezdeményezője. az emlékmű széles e hazában kegyeletünket és tanítsa meg az utókort a »Talpra magyar!« szerzőjének szüleit is megbecsülni. Szombathely, 1913. február 15. Herczegh Ferencz szállodás. Petőfi a magyarság valóságos inkarná- cziója. Születése, változatos, küzdelmekben gazdag ifjúsága megnyugvás nélküli vándorlásai, történeti szereplése — előbb a már- cziusi ifjak mozgalmaiban, majd szabadságharczunk küzdelmeiben, lelkének egész belső világa, szerelme, csalódásai, majd végezetül a »nagyszerű halál«, ott »a harcz mezején« ahol nagy lelke mithosszi íveléssel a halhatatlanságba röppent, mind-mind a magyar nemzet hirtelen feltűnésének, évezredes nagy küzdelmeinek, vágyainak és csalódásainak nemzetéletünk minden egyes megnyilatkozásának valóságos tükörképei. Ezért par excellence magyar költő Petőfi. Magyar lánglelkü forradalmi dalaiban, magyar a lágy és érzelmes csengésű szerelmi költeményekben, a merész csengésű bordalokban ; mint ember, magyar emberi fogyat' kozásaiban, de magyar nagy erényeiben is. Egyénisége — mint emberé és költőé — nemzetünk egyik legdrágább kincse, méltó arra, hogy soha meg nem szűnő szeretettel és féltő gonddal őrizzük, belőle kultuszt csináljunk. Budapest, 1913. február 10. Holub Rezső. vendéglős. Petőfi Sándor csak verseiben dicsőítette a bor mámorát s ő a legjózanabb életet élte. Vegyünk példát róla mi is. Igaz, hogy foglalkozásunkhoz tartozik a bor dicsérete, de emellett ne feledkezzünk el a józan munkáról, melylyel a köznek s önmagunknak is tartozunk. Debreczen, 1913. február 17. Márkus Jenő, szállodás *>. A magyar korcsmárosok büszkeséggel, szeretettel és mélységes kegyelettel ápolják a nemzet legnagyobb lantosának, Petőfi Sándornak emlékezetét. Istenáldotta szülőit a maguk véréből való vérnek, a nagy és halhatatlan fiút pedig összekötő' kapocsnak tekintik, mely őket, a vendéglősöket elválaszthat- lanul odafüzi a nemzet összeségéhez. Lónyay-telep, 1913. február 29. Ráczky Ágoston vendéglős Országos Szövetségünk mikor 1911, decz. 22-ikén tartott igazgatósági ülésén Glück Frigyes elnökünk indítványára elhatározta, hogy Petőfi Sándor szüleinek a budapesti kerepesi-uti temetőben lévő sírjára művészi kivitelű érczkoszorut helyez, ennek költségét a szövetség tagjai közt végzendő gyűjtés utján szerzi be, már akkor hangoztatta, hogy szeretett elnökének Glück Frigyesnek szép és hazafias javaslatához nagy örömmel és őszinte lelkesedéssel hozzájárulva, nemcsak annak örökké élő lelkesedésének és zajongásának kívánta bizonyságát adni, amely minden hazafiasán érző magyar szivet a hazaszeretet nagylelkű apostola, Petőli Sándor neve, költészete, emléke iránt időtlenidőkig be fog tölteni, hanem hogy kifejezze, megörökítse azt a legközelebbi vonatkozást is, amelynél fogva a nagy költőnk atyja Petrovics István, a „jó öreg korcsmáros“ hozzánk a magyar vendéglősök összességéhez egyébként is közel áll és a mely nekünk az ő emlékét oly kiválóan becsessé teszi. Mint láthattuk, Országos Szövetségünk tagjai Glück Frigyes elnökünk kezdését felbuzduló lelkesedéssel fogadták és csak régi adósságot róttak le, csak hazafias kötelességet teljesítettek és önmagukat és tisztes iparunkat tisztelték meg, midőn Glück Frigyes nemes szivének sugallatából eredő, hazafias eszméjét megvalósították, az érczkoszorut kegyeletes ünnepély kíséretében a Petőfi Család sírjára helyezték. És most a kegyelet e tényénél gyújtsuk meg, habár rövid néhány pillanatra is a visszaemlékezés szövetnekét. Ki volt, mint ember Petőfi Sándor édes- atyja, az öreg Petrovics, akinek emlékére most érckoszorut tett le az ország legelőkelőbb vendéglőseinek szövetkezete? Itt Pestmegyében különösen a Dunamenti községekben felváltva, igazi derék, magyaros korcsmáros és a felesége, a »legszeretet- tebb édesanya« pedig magyar korcsmárosné, Petőfi Sándor, már mint országosan ünnepelt költő Szalk-Szentmártonban néhány hetet töltött a szülői háznál, ekkor irta meg az édesapját, az öreg Petrovicsot jel- emző, »A jó Öreg korcsmáros« czimü költeményét, melyből im kiszakítjuk e néhány sort: »Falu korcsmájában van az én lakásom; Csendes korcsma ez, csak néha zajlik éjjel. Egy jó öreg ember benne a korcsmáros ... Áldja meg az Isten mind a két kezével! Van szállásom ebben s ennem-innom ingyen, Sohasem volt ennél jobb gondviselésem, Az ebédre nem kell senkit se megvárnom. És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem... Elbeszélünk néha a letűnt időkről Hejh, régibb idői boldogabb valának! Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, Alig tudta számát ökrének, lovának Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el; így szegényült el a jó öreg korcsmáros Áldja meg az Isten mind a két kezével! Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa; ö fejét csóválja, nem hisz a szavamnak. »Úgy van, úgy« szól később »jóra fordul sorsom, Mert hisz lábaim már a sir szélén vannak.« Én elszomorodva borulok nyakába S megfürösztöm arczát szemeim könyével, Mert az én atyám a jó öreg korcsmáros Áldja meg az Isten mind a két kezével! És ebben az egyszerű »jó öreg korcsmá- rosban« a hazaszeretetnek épp olyan lobogó lángja égett, mint Petőfi Sándor lelkében. Kiütött a szabadságharcz. A magyarra rátört a szerb, a horvát. És ekkor a már
