Vendéglősök Lapja, 1913 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1913-09-23 / 18. ünnepi szám

Térdre borulunk imára.

Hiszen ima, óhaj, remény, így nincs mondva a földtekén. Ez istensugallta dalban,

A legcsodásabb összhangban, j Egy nemzet számára ott van Megírva a legjobban,

Mit a nagy költő akart:

„Isten áld meg a magyart!“

CSRRNOK.

cA magyar dal.

(Melodráma.)

(.A zene alig hallhatólag játsza a kánkánt.)

New-York egyik fényes éttermében, Czifraruhás dámák tömegében,

Nem nézve jobbra, nem nézve balra,

Két ifjú könyököl az asztalra,

Az egyik magyar, a másik angol.

Úgy találkoztak össze valahol.

S mintha mind a kettő néma lenne,

Úgy ülnek ott szófián, a szögletbe’.

De a szemük beszél ajkuk helyett.

Látszik, hogy mindkettő elmerengett.

Végre az angol megszólal halkan,

De olyan fáradtan, vontatottan :

— Szeretnék valamit, ami izgat;

És itt nincs semmi, mi azzal biztat. Bejártam a világ minden részét,

Mindent, mi gyönyört nyújt, megtekinték,

S most már unatkozom minden helyen.

És szól a magyar: — Jó, hát jer velem! Én oda viszlek, hol az emberek,

Bár sokat tűrnek, sokat szenvednek,

Bánat a szivükön nem üt tanyát,

Mert nem féltenek mást, csak a hazát.

De még akkor is, ha az van bajban, Kisírják magukat néhány dalban.

Ám olyan dal több máshol nem terem Egész föld kerekén, csak e helyen.

És azt a dalt jól nem játszhatja más, Csak igazi magyar czigányprimás.

Most asztalához inti a czigányt,

Ki ott a teremben játsza a kánkánt.

(A zene elhallgat.)

Czigáay! Csak néhány nótát huzz nekem; De e néhány nóta mind magyar legyen. Sírjon a hegedűd minden húrja,

Majd meg kaczagjon vígan újra.

Tisztítsd meg ezt a rothadt levegőt,

Mely nem terem mást, csak ledér szeretőt. Vigy vissza minket magyar hazánkba, Ahol még ismer szemérmet a lányka.

Arra a földre, melynek nincsen párja,

Ahol a galambom a párját várja,

Az a kis lány bánatát kesergi,

Vidd oda a lelkem, vidd el neki.

(Szomorú magyar ábránd.)

Hallod a hegedűt? Minden húrja,

Mint gerlicze szerelmét úgy búgja.

Majd felzokog, majd lágyan simogat.

Nem hallottam ennél szebb hangokat.

Oh, milyen édes, lágy minden hangja, Szememből a könyet előcsalja.

Magam előtt látom a galambom,

Édes kaczagását most is hallom.

S nekem, mint a zápor, hull a könnyem: Siratom a múltat összetörtén.

Hát te kis lány, látod-e e könnyet,

Melyet érted idegenben ejtek?

Oh, gondolj rám, édes, álmodj rálam, Hisz neked otthon jó dolgod van.

(A zene népdalba megy át )

Vége van a bánatos nótának,

A czigányok újat muzsikálnak.

(Egyszerű magyar népdal.)

Kivisz a hang, kivisz a pusztára Az alföldi szép nagy rónaságra.

Ott a síkság, s benne újra látom Azt a kis lányt, — ott a délibábon.

Csakhogy most már paraszt a formája,

A juhász vár, cserény mellett rája.

Leteriti elébe subáját S oda várja szép szerelmes párját.

Ugy-e, hogy ez már neked is tetszik,

Amint látod, mint beczézi estig S mikor este lepihen a nyája,

A babája éppen csak ezt várja.

Együtt mennek pusztai csárdába,

Hol a czigány rágyújt a csárdásra.

(Csárdászene.)

Vígan járják. Hol hetykén bokáznak, Ölelkeznek, majd újra cziczáznak.

Eltart a táncz estétől hajnalig;

De amikor látják, hogy pitymallik Elbúcsúznak, hosszú, forró csókban,

Oh, e csókban de sok boldogság van.

De ne hidd, hogy e nép csak mulat,

(Rákóczi induló, vagy a Kossuth-nóta )

Hallod pajtás, hallod-e hangokat?

A legnagyobb magyar hiv a harczba:

Otthon nem maradna, kinek ép a karja.

A semmiből egy hadsereg támad,

Megvédeni édes szép hazánkat.

Megvédeni régi szabadságát,

A férfiak tűzhelyük elhagyják.

Mint a szélvész, rontanak a tűzbe;

A kasza most szuronynak van tűzve.

Ágyú bömböl, halált okád torka;

Ök nem félnek, ott állnak mind sorba.

Hull az ellen; ök is nyakra-főre S nem hátrálnak, csak mennek előre.

Sivít a kard, puska roppan,

S ök rohannak annál jobban.

Valamennyi hős akarna lenni,

A hazáért halni nekik semmi!

Ugy-e izgat, ugy-e szép ez ?

Mit szólsz ilyen hősi néphez ?

Egy nótának dallamára,

Száguldanak a csatába.

S még a dal végét sem érte,

Az ellenség fagyba, vérbe’

Ott fekszik a csatatéren;

Vagy pedig fut rémültében.

Ugy-e, hogy már ez elragad?

És többé nem unod magad.

A Rákóczi indulóra (vagy: Hogyha szól a

[Kossuth-nóta)

Te Is felkapnál a lóra.

S a kivívott csata végén,

Azt éreznéd szived mélyén:

Hogy ez a nép meg nem halhat,

Semmi sem árt a magyarnak.

Bár száz ellen tör le rája,

Mind elűzi, mind levágja;

Mert a had-isten vigyáz rá,

Ki e földet neki adá,

(A zene elhallgat.)

És most czigány, van még egy dal,

Amely él, még él a magyar.

Melynek minden egyes sora,

Olyan mintha ima volna.

S ha elhúztad, a hegedűd húrja Elpattanhat; nem kell nóta újra.

Mert e nóta dallamára,

(Hymnusz.)

Baghy Gyula

Cabaret-ek és zeneszerzők számára a jog fentartva.

A szabadkai „trojanicza.“

Hogy mi az a szabadkai hires trojanicza, arranézve kissé körülményesebb magyarázattal kell szolgálni. Először is Szabadkán nincsen olyan vendéglő vagy korcsma, pedig elég sok van — amelyikben ne volna egy vagy két úgynevezett talpatlan pohár. Ennek a pohárnak, — mint a neve is mutatja — talpa nincs ugyan, de feneke van. Gömbölyű feneke, melyen üres állapotában megáll ugyan, de ha bort töltenek bele, menten fölborul s a kelabiai pompás homoki kiömlik belőle. Hogy ez a baleset meg ne történjék, a talpatlan pohár tartalmát mindig egyszerre kell kiüríteni. Ha Szabadkán egy vendéglőben tiz-tizenöt jókedvű ember ^együtt van, rögtön az asztal közepére kerül egy nagy korsó bor s melléje egy talpatlan pohár. Ez a pohár megtöltődik és hagyományos bunyevácz-szokásnál fogva, fenékig utolsó cseppig kiissza az, akinek a kezébe adják. Ez ismét megtölti és tovább adja a legközelebbi szomszédjának. És igy megy ez szakadatlanul, néha huszonnégy óráig, néha három napig is. Ez a talpatlan pohár, az örök bujdosó pohár. Az az igazi, melyről szól a régi nóta:

Ez a pohár bujdosik,

Éljen a barátság...

Ezt az egész műveletet pedig, melyet a tal- palatlan pohárral végeztetnek, »trojaniczá- zás«-nak nevezik. Most már tetszik érteni, hogy mi az a szabadkai »trojanicza«?

Ennek a kedélyes mulatozásnak először az a sajátos következménye, hogy társadalmi különbség nélkül jó barátokká, »pertu-barátokká« lesznek hatása alatt az emberek. A nagybirtokos pertu-poharat iszik a vendéglőssel. pinczérrel, sőt mélg a Pero csapossal is. aki azután hálából a hátán czipeli a vendéglő hálószobáiba azokat, akik — a trojaniczázás mezején — elhullottak. A második hatása abban nyilvánul a trojaniczázásnak, hogy törési, zuzási „virtuskodó hajlamok lepik meg tőle az embert, amint ezt a következő eset is bizonyítja.

Szabadka város egyik volt országgyűlési képviselője, aki nagyon népszerű egyéniség volt bunyó testvérei között, egy alkalommal az egyik előkelő vendéglőben egy trojani- czázó társaságba keveredett. Ez azt jelentette helybeli, bácskai felfogás szerint, hogy most már a képviselő ur sem teheti ki három napig abból a vendéglőből, abból az ivóból a lábát. Az első nap éjszakáján azonban szégyenszemre az történt, hogy a képviselő megszökött a társaságból. Ez egy ideig nem vette ezt észre, de a képviselő bátyja egyszerre csak felkiáltott:

— Hopp! Hol van a Simon öcsém?!

Keresték, kutatták, de nem találták.

— Megszökött a hires bunyevácz. De megkeressük. ha a föld alá bujt is! (Értsd a boros pinczét.)

Néhány trojaniczát még lehajtottak, aztán keresésére indultak. Vagy négy kávéházba berontott a már kissé bizonytalan léptekkel botorkáló sereg, de sehol sem találták a sző-