Vendéglősök Lapja, 1908 (24. évfolyam, 1-24. szám)
1908-10-05 / 19. szám
1908. október 5. VENDÉGLŐSÖK LAPJA 3 teszi ezt mindenki, a jómódú, kire talán egy már kész üzlet vár, saját érdekében, a sze- génysorsu ezenfelül még muszájból is; tehát ez általános. És lehet mondani, hogy ez az általános uzus, azt az időt is fixirozta, a meddig ez a tanonczkodás tart: három évben. Ekkor rendszerint, mint 17 éves ifjú felszabadulván és megkapja tmonczbizonyit- ványát, elkezd segédeskedni és segédeskedik vagy addig, amig nem önállósítja magát, vagy pedig, miután a bölcs természet különböző marokkal osztja adományait, élete fogytáig; — hogy igen sok esetben melyik jár jobban, arról lehetne vitatkozni. Bennünket most az érdekel, hogy a tanulásnak ez a processzusa igy kiképződött és hogy szigorúan betartatik. Mit mutat ez, igen tisztelt uraim? A képesítéshez kötött iparoknál előírta mindezt a törvény parancsszava. Nekünk Nem szól ez a parancs és mégis bátran merem kérdezni, van-e köztünk e teremben — pedig az ország minden részéből sokan vagyunk együtt — de akad-e köztünk csak egyetlen egy is, aki alkalmazottaitól a képesítésnek ezen igazolását meg nem követelné? Ugy-e bár megköveteljük ezt mindig. Megköveteljük nemcsak a saját érdekünkben, hanem maguk az alkalmazottak érdekében, akik tán — nem talán, egész biztosan — még szivósabban ragaszkodnak ehhez, mert különben azon veszélynek teszik ki magukat, hogy avatalanoknak a pályára tódulásával, ők, akik mást nem tanultak csak ezt, de ezt viszont tanulták, akkor ők, kenyeröktől lennének megfosztva. íme, minő perspektívát kap ez a mi ügyünk! Mikép domborodik ki, hogy alkalmazottaink érdeke mennyire egységes, egy, a mi saját érdekeinkkel és nem kell messze mennünk, már ma is többször bizonyítottuk, hogy ugyancsak ez az államnak is mennyire nevezetes, becsületes érdeke! Minő sajátságos jelenség tárul itt a szemlélő elé! íme, egy ipar, mely küzd és áldozatokat hoz, számtalanszor megfegyelmezi önös érdekeit, hogy nívóját emelhesse; és ezzel szemben az állam, ahelyett hogy biztatva eléje sietne, közönyösen nézi vergődéseit. Senki ne felelje a mi becsületes törekvésünkre azt, hogy zárt kaszt akarunk lenni. Zárt kaszt-e a czukrászok, sütők, hentesek testületé ? Hisz ott van a tervezet 24 szakasza! Ha valaki nem megy már ifjú korában e pályára, módjában áll, leteheti a mestervizsgát. Ott van a tervezet 42. szakasza: »Aki valamely képesítéshez kötött iparágat kíván űzni, de a törvényben előirt képesítést saját személyében kimutatni nem tudja, köteles olyan üzletvezetőt alkalmazni, aki az illető iparnak önálló üzésére, a törvény értelmében, a saját személyében képesítve van.« Ki előtt zárnánk hát el ezek szerint a pályánkat? Ki se a képesítést meg nem szerezte, se a mestervizsgát — tudjuk, hogy ezek milyen rendkívül nehezek (!) szoktak lenni — nem tudja letenni, sem üzletvezetőt nem képes állítani. Nos, igen tisztelt uraim, valóban, ezekből az urakból nem kérünk. Se erkölcsi, se anyagi eszköz, se szakképzettség: ezek előtt le a sorompóval! — különben elnyel bennünket, tönkre teszi iparunkat. II. Térjünk át ezek után a törvény második czimére, mely szól: az iparoktatásról. E czim- nél ismét egy sokat hangoztatott kívánságunk tolul emlékezetünkbe: a szakoktatás államosítása. A mai állapotokról ne sokat beszéljünk. Ma, igen tisztelt uraim, az az állapot, hogy mi — az állam előtt oly kevés kegyben álló iparosok — magunkra vállaltuk egy tisztára állami kötelezettségnek, az oktatási kötelezettségnek a teljesítését és magunkra hagyatva megfelelünk e kötelezettségnek a saját erőnkből. Messze vezetne ennek az állapotnak az okait kutatni. Egyik közel fekvő oka, hogy mi létkérdésnek tartjuk egy specziális szakiskola működését. És itt ismét csak arra mutatunk rá, hogy i mennyi képesítéshez kötött ipar van, mely beéri, hogy tanonczai csak az általános ta- noncziskolát látogassák, Ezzel szemben mi, a képesítéshez nem kötöttek, belenyúlunk a zsebünkbe, hogy fen- tartsunk egy olyan iskolát, amelynek tanrendje a mi iparunk fokozott és specziális igényeit kielégíteni képes, Tiz év óta több mint háromezer tanuló hagyta el ezeket az iskolákat! Hogy mekkora áldozatot jelent ez részünkről, akik nem rendelkezünk ilyen czélu ■ alapokkal, hanem igazán magunkra vagyunk utalva, könnyű elképzelni. De nem akarjuk I az áldozatkészségünket hánytorgatni. Ha fáj nekünk valami, úgy csakis az az egy dolog fáj, hogy mig mi, a magunk részé- j ről, minden lehetőt megteszünk, hogy ka- ! runknak müveit, képzett iparosai legyenek, | addig az állam mindezek daczára sem hiszi | el, hogy nekünk igenis szükségünk van arra, hogy iparunk képesítéshez kötött ipar legyen. Ez a mai állapot! Vájjon mit hoz a kontem- plált törvény? A 234. szakasz szerint: »Ta- noncziskola létesítendő minden községben, melyben az ugyanolyan nemű iparostanulók és iskolaköteles fiatal munkások együttes létszáma eléri az 50-et.« Ha valamely községben az ugyanolyan nemű és ugyanabban az iparcsoportban foglalkoztatott iparostanulók és iskolaköteles fiatal munkások együttes létszáma eléri az 50-et, ezek részére a tanoncz- iskolában külön szakirányú oktatás nyújtandó.« És a 235. és 236. §-ok szerint: »ezen iskolákat a község tartozik létesíteni és fentartani, létesíthetnek ily iskolákat az állam és az ipartestületek is. A tanonczis- kolák fentartására szolgálnak az e törvény alapján befolyó ipardijak, engedélydijak és pénzbírságok. A fenmaradó hiányt a községek, rendes költségvetésük terhére tartoznak fedezni __, a fentartási költségek részben va ló fedezésére a vallás- és közoktatásügyi miniszter az iskolaíentartó községeket, illetve ipartestületeket, e költségek egynegyed részének megfelelő államsegélyben részesíti...« Azt hiszem, tisztelt uraim, a törvénynek eme szavait nem kell bővebb kommentárral kisérnem. Ez intézkedések jövője elé bizalommal nézünk. III. Egy terjedelmes és fontos rész következik most: a munkásvédelemről. Az iparostanuló és iparossegéd munkaviszonya a legminucziózusabb intézkedésekkel van ebben a részben meghatározva. Hogy ki és hány iparostanulót tarthat. (259) Iparostanulónak ki alkalmazható; (260) Hogy iparostanulót csak az iparhatóság előtt kötött írásos szerződéssel lehet alkalmazni; (261) A tanviszony tartama; (268) megszűnése; (280) felbontása; (281) A munkaadó kötelességei. Mindez a legszavatosabb megállapítást nyer e törvényben. És a 290. § kimondja, hogy »minden olyan intézkedés vagy jogügylet, mely a törvény rendelkezéseitől az iparostanuló hátrányára eltér, semmis és érvénytelen.« És ugyanily intensiv mértékben történik gondoskodás a segédekről. Hogy egy pár szemelvényt kiemeljek, — mert a terjedelmes anyagot az idő rövidsége miatt rendszeresen nem ismertethetem — ha a feleségével együtt élő, őt eltartani képes férj, a nő munkakönyvének visszavonását kéri, az iparhatóság a visszavonás felett saját belátása gjzerint határoz (313). A 334. § szerint pedig: »Az alkalmazott azért a kárért, mely a munkája körébe tartozó anyagot, segédeszközöket, megkezdett vagy befejezett müvet éri, a munkaadóval szemben csak akkor felelős, ha a kárt szándékosan, vagy súlyos gondatlansággal, maga idézte elő.« Rendkívül veszedelmes dolognak tartom, hogy az alkalmazott csak súlyos gondatlanság esetén felelős és az úgynevezett könnyű gondatlanság esetén mentesül. Nem hallgathatom el azon aggodalmamat, hogy ezen intézkedés számtalan esetben oda fog vezetni, hogy az alkalmazott kötelességeit hanyagul teljesiti, mert hiszen kártérítéssel csak akkor tartozik, ha súlyos gondatlanságot követett el; a közönséges hanyagság pedig nem az. Tartsunk már most az alkalmazottnál egy kis rosszakarattól, akkor igazán az örökös kártételektől kell rettegnünk. De helytelen a szakasz második bekezdése is: »A munkaadónak az e szakasz alapján támasztható kártérítési igénye attól az időponttól számított három hónap alatt, melyben a neki okozott kárról tudomást szerzett és ez időpontra való tekintet nélkül, egy év alatt elévül.« Ezen elévülési idő veszedelmesen rövid. Megtörténhetik, hogy a kártételről később szerzünk tudomást, nem egy év alatt, akkor ne kereshessünk kártérítést? Ám védje a törvény az alkalmazottakat. Mi tapsolunk minden becsületes munkásvédelmi törvénynek, de egy ilyen intézkedés ellen, tőlünk telhető erővel tiltakozunk, mert ez egyfelől slendriánságra, másfelől pedig a munkaadó érzékeny megkárosítására vezet. Számtalan analog intézkedés van még e fejezetben, melyeknek sérelmes mivoltával csak az idő rövidsége miatt nem foglalkozhatom. Hangsúlyozom azonban, hogy ezen fejezet revidiálását és a munkaadó érdekeinek fokozottabb védelmét fontos, vitális érdekkérdésnek tartom. Mert nem vonható kétségbe, hogy csak munkaadó és munkás közös jóléte képes egy ország iparát magas nívóra emelni és azon fentartani, de ilyen intézkedések már megbontják ezt a paritást és az egiyk fél erejét alkalmasak aláásni. De hogy e czim ismertetését folytassam: »a munkaadó, kinek üzletében legalább tiz alkalmazottja van, tartozik majd munkarendet készíteni és azt üzletében szembetűnő helyen kifüggeszteni.« (400). Szabatosan meg van állapítva, minden esetre a maximális munkaidő tartama, szem- előtt tartva legfőképen a gyermek és a nő védelmét. Becsületes, szocziális intenczióktól sugalt intézkedések ezek és azt hiszem, valameny- nyiünk humanisztikus érzelmeinek adok kifejezést, midőn azt mondom, hogy a munkás védelem jegyében fogant törvényes intézkedéseket osztatlan megnyugvással fogadjuk! Kiragadom még a 441-ik szakaszt, mely szerint: «korcsmák, bor, sör és pálinka mérések, amennyiben ezek nem vendéglős- szerüen folytattatnak, hanem azokban a vendégek számára kizárólag, szeszes italok méretnek ki, este 8 órán túl nyitva nem tarthatók és azokból ezen időpont után, italok, utczára sem árusíthatók.» Ehhez a szakaszhoz, azt a kívánságunkat fűzöm, hogy úgy legyen végrehajtva — és ehhez képest talán a szövegezésben még szabatosan megkonstruálva, — hogy az élet ki ne játszhassa! Mert sajnos, a mindennapi élet mutatja, nincs talán a létező törvényeknek egy intézkedése sem, melyet annyian és oly nagy mértékben kijátszanának, mint éppen ez. Pedig hát nem túlozok, ha azt mondom, hogy a pálinkamérők által űzött