Vendéglősök Lapja, 1907 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1907-09-12 / Rendkívüli ünnepi szám
1907. szeptember 12. 3 pezsgő mellett együtt vagyunk, amint óssze- pusziszkodva, ölelgetve kiki hazautazik, minden el van felejtve. Persze mert mi’ vér- és husbeli vendéglősök vagyunk, akiknek másra is, van gondjuk, mint a nyugdíjintézetre és a vendéglősök menházára Ha megengedik, csinálok egy kis számítást és ha ezek után még kedvük lesz a dugókat kisepertetni, ám jól van, lelkűk rajta. Törjék be, mint már annyiszor betörték a fejemet, de én kimondom az igazságot. Az a könnyelműségünk, hogy a pezsgős dugókat nem tesszük el, és nem váltjuk be a gyárosoknál, nekünk ezer és ezer koronánkba kerül és lehetetlen lesz megépíteni Gundel elnökünk által proponált vendéglős-menhelyet. Pedig oly szép sikerrel kecsegtetett ez a gyönyörű eszme, hogy hogy biztosra vettem a fölépülését tiz év múlva, de ha az indolenczia ilyen arányokat vesz, akkor még száz év múlva sem lesz men- hely. Pedig nagyon félek, hogy előbb lesz rá szükségünk, mert nagyon sok megöregedett vendéglőst látok mostanában szikvizes kocsikon lehangolva, télen fázva, nyáron a nap hevétől agyoncsigázva üldögélni Uraim, vendéglős barátaim, hát nem esik meg a szivetek ezen a mi kollegáinkon, hát miért sajnáljátok azt a parancsot kiadni az üzletben, hogy minden pezsgődugót a kasz- szába kell vinni és eltenni. Egy vagy két millió üveg pezsgő fogy Magyarországon és ugyanannyi 10 fillér, számoljatok vendéglős és kávés urak, nem lehetne-e ebből 10 év alatt öregeinknek, a jni kollégáinknak gyönyörű menhelyet építeni. Nem először irok erről a témáról, ne nehezteljetek, ha örökké kérek, koldulok a becsületes, szegény vendéglős, kávés és pin- czérekért, de ha mindenki elfeledkezik róluk, hát nekem a nyugdíjintézet volt elnökének kötelességem rájok gondolni. És nem volna-e lélekemelő — úgy mint már írtam — ha ez a szép, de szomorú ház. felépül, ha a lépcsőházban ott látnánk vezéreink kőben faragott szelíd és jóságos képmását. Egy kis jóakarat, szív, ami szív kell ehhez, és meglesz a legszebb müve a vendéglősöknek. Bokros Károly. kig nagyobb s nagyobb méretekben folyik, úgy, hogy ma már a 40—50 évvel ezelőtt élő kisded főváros teljesen Metropolissá nőtte ki magát. Nemcsak a vendéglők és szállodák tulgyarapodását értem ez alatt, de minden kulturális haladást magában rejtő intézmények megalkotását illetve mondom ezt. A színházak is megötszörösödtek. Támadtak szállodák, vendéglők halomszámra. És mind a kor Ízléseihez és igényeihez mért vetélkedéssel, úgy, hogy csak az a csoda, ha ezek élni, sőt meggazdagodni is képesek még mindig. Ám jó közmondás, hogy «az alkalom teszi a tolvajt»t azaz a kielégítő fény és kényelem a túlköltekező könnyelműséget. Meg is érezzük ennek hatását fővárosi társadalmunk életében. De menjünk tovább. Még csak a budai oldalról nem szóltunk semmit. Pedig nagyon sok kedves találkozó-hely van és volt itt is mindig. De ki győzné azt mind elsorolni a czikk szűk keretében? Azért itt is csupán a főbb vonásokra szorítkozva, emlékezünk meg a budai oldal egynémely régibb helyéről és egy más alkalomra hagyjuk az általánosabb és részletesebb bemutatást és jellemzést. Ki ne ismerte volna annak idején «N o e b á r k á j á»-t ? hol e sorok Írója Boros- tyáni Nándor, Bérczy Károly, Bal ás Sándor, stb. irótársaival oly sok kellemes Vendéglősök Lapja Honnan ered a „Szent-János áldása“? A hamis bor és az egyház. Rendkívül érdekes czikket közöl egy utóbbi számában a magyar katholikus papság lapja, az «Egyházi Közlöny». Két nagyon fontos kérdésre ad választ. Az egyik, hogy honnan ered a régi szokás a Szent-János áldásáról, a másik pedig, hogy a megáldott hamis borról mi az egyház vélekedése? Az érdekes czikk a két kérdést a következőkben fejtegeti: A bucsuzkodó mulatozók az utolsó poharat Szent János-áldásnak nevezik. Hogy miért, ők maguk sem tudják. A fiatalok eltanulták az öregektől, ezek meg mondják, mert hallották a régiektől. Nem is sejtik, | milyen ősrégi keresztény szokást terjesztenek igy akaratlanul. Ugyanis Szent jános- ! napján a régi keresztények szereteti a- komára jöttek össze. Mikor ez vége felé járt, a pap egy hordó bort megáldott és ebből azután minden hivő ivott egy kupával : és pedig itták a szentelt bort, hogy az ital meg ne ártson nekik. Ebből a hordó borból aztán mindenki kapott egy korsóval, melyet hazavitt és ha évközben otthon valami mulatság akadt, akkor e szentelt borból, a Szent-János áldásából adott utoljára a házigazda, hogy az elfogyasztott ital a vendégek egészségére váljék. A régi szép szokás azonban csak nevében maradt fönn, puszta fogalommá lett, melyből az idő vasfoga kimarta a tartalmat. Vannak, akik tudják e jelentőségét. Ezek visznek Szent- János napján bort az oltárra, hogy a pap áldja meg azt. így történt ez az idén is. Egy asszony bort vett a korcsmában és azt vitte az oltárra, hogy a pap szentelje meg. A szentelés után három napra a hatóság I kiöntötte a korcs m árosnak min- i den borát, piert kiterült, hogy lelket- | len hamisítás, mt ly a szöllőnek hírét sem látta. Az asszony siránkozva ment a plébánoshoz, hogy már most mit csináljon ezzel az itallal, kiöntse --e vagy megtartsa? Vagyis más szóval, te- kinthető-e hamis bor Szent-János áldásának, vagy nem? estét töltött. E hely csak pár év előtt szűnt meg. Ki ne emlékeznék a Ráczfürdő oldalán volt korcsmára? hová őszszel lángos-ra és gesztenyére szintén e sorok Írója Ábrányi Kornél és Lendvay Marczi társaságában sétálva el-ellátogattunk és ráadásul jó vörös bort is kaptunk, és szép lánynak is udvarolhattunk. Hát a barátságos «Politischer Kreisler»? meg a «Három alma», a «Trombitás»?! Mind-mind édes emlékek tárháza! De hát még a «Sörkocsi», hol az akkori legjelesebb irók találkoztak egymással és szőtték a nagy jövő nagy terveit. Ide jártak Molnár György színigazgató, Bérezik Árpád, T o 1 d y Pista, R á k o s y J enő, V a d n a y Károly, É j s z a k y Károly és e sorok szerény írója. Hogy sok változott, és sok pusztult el azóta, annyi bizonyos, de hog)’ a magyar él még, és élni jog messze időkig, bizonyítsa be az az óriási haladás, mely lépten-nyomon fennhangon beszéli a mi elpusztithatlanságunkat és a mi Istentől nagy időkre rendelt hivatásunkat. Csak Üdvözítőnknek kellett meghalni érettünk, mert dolgát úgyis bevégezte itt. Nekünk azonban élnünk kell még sokáig itt, hogy rendeltetésünknek megfelelhessünk teljesen, mert még nem feleltünk meg annak. Úgy legyen! Benedek Aladár. A pap gondolkodik. Előveszi a Rituale Ro- manumot és olvassa. {Az első oratióban ez áll: «Benedica et consecrare digneris Domine Deus dextera tua hunc calicem vini, et cuiuslibet potus, et praesta, ut per merita s. Joannis etc.» Ugyancsak a szentelési formulának befejező szavai igy szólnak: «Et be- nedictio Dei omnipotentis Patris et Filii, et Spiritus sancti descendat super hanc crea- turam vini et cuiuslibet potus et maneat semper.) Bizonyos tehát, hogy nemcsak a bort lehet megáldani, hanem mint a textus mondja: «cuiuslibet potus» bármiféle italt Igen ám, csakhogy tekinthető-e az ártalmas borhamisitvány italnak, melyet a hatóság is kiöntet, tehát nem tekinti élvezhető italnak; azt hiszem, hogy a cuiuslibet potus oly tágkörü fogalom, hogy magában foglal mindennemű iható dolgot. Tehát, ha valaki vizet vinne, vagy almabort, likőrt vagy csukamájolajat, ez mind megszentelhető a textus értelmében. Már pedig az italok nagy része vegyi összetétel utján jön létre csakúgy, mint a hamis bor. Igaz ugyan, hogy ezt a hatóság nem tekinti iható dolognak, mert hisz különben nem öntené ki, de ebből nem következik, hogy tényleg nem is iható; mert hiszen hetekig, sőt hónapokig itta a falu. Ha tehát az egyház kimondja, hogy «cuiuslibet potus» megáldható, akkor nem vehetőkiahamisborsem, mely végre is de facto megiható. Viszont az is igaz, hogy igy meg a szentelmény fogalma lenne meghamisítva. Ugyanis az egyház imádkozik, hogy e megszentelt ital a hivő testi és lelki javára szolgáljon. Azonban nagyon valószínű, hogy a hamis bor az ivójának testi kárára szolgál, amint hogy arra szolgálna pl. az ab- synt is, mely szinte iható. Látszik, hogy a dolog nem olyan nagyon világos. Azon fordul meg, minek vesszük a «cuiuslibet potus»-t? Ha ez minden megiható dolgot magában foglal, akkor jó, de vájjon az egyház az oratió megkészitésénél nem-e csak élvezhető italokra gondolt? És ha igen, melyek tarthatók élvezhető italoknak? Mindezek nyílt kérdések, melyeken gondolkodni nemcsak érdemes, de hasznos is. ♦ így szól a czikk! Bizony nagyon nehéz kérdés. Annyi bizonyos, hogy az isteni Mester, mikor a borivást az ő emlékére rendelte, nem gondolt az •— Engelekre. Francois Lajos. Lélekemelő, keresetlen, szép ünnepségek folytak le legutóbb a kies fekvésű szomszédságában a fővárosnak, Budafokon. Julius 23-án volt 25 éve annak hogy Frangois Lajos kitünőhirü pezsgőborgyárosunk Budafokon letelepedett. Hogy mi az a huszonöt év, felesleges elmondani, de ezt a 25 évet törhet- len buzgalommal, ernyedetlen munkával eltölteni s ezzel a magyar iparnak nevet szerezni, a franczia születésű, de igaz magyar hazafiuvá lett F ra n g o i s Lajosnak adatott meg. Szerény ünnepi évfordulónak látszott, de valóságos iinnepeltetés vált belőle, amelyből a budafoki lakosság minden rétege kivette a maga részét, hogy ezáltal is adózzon a derék jubiláns iránt érzett szeretetének, becsülésének. Az ünnepségek sorozatát családi tűzhely mellett a Gondviselés jóvoltából nyitották meg. A csálád ifjabb ágát Frangois Cézárt ajándékozta meg neje két egészséges leánygyermekkel. A véletlen e kedveskedése még nagyobb örömet keltett mindazok között, akik az ünnepelt családját csak tisztelni s jbecsüíni tanulták. A testvéri szeretetnek és ragaszkodásnak megható tanujelét tapasztalhattuk abban a tényben, amelyben Cézár testvérbátyját elhalmozta. Ezek egyike az ezüstmüvészet remekeinek. Egy gyönyörű
