Vendéglősök Lapja, 1906 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1906-06-20 / 12. szám

1906. junius 20. VENDÉGLŐSÖK LAPJA 3 F. M. K. E. Szántói savanyúviz Honi termék, legkiválóbb természetes szénsavas savanyúviz. Ne igyunk idegen vizet, hanem pártoljuk a magyar terméket, szállodák, vendéglők és kávéházakban fogyasszuk a FMKE fröcscsöt. c£> c&> c£> Kizárólagos főraktára : PÉCZELY és GEBHRRD, Budapest, II. kér., Batthyány-utcza 3. sz. Telefon 40—97. % 4 * Kapható mindenütt, Telefon 40—97 Itt meg kell állapodnunk. Tehát — a «B. L.» szerint — a bécsi «borászati napok» el- vitathatlan sikerében nagy része van a vendéglősipar együttes munkál­kodásának is. Ez a tény — szerintünk — arra az elha­tározásra bírhatná szőlősgazdáinkat, hogy szintén biztosítsák maguknak a ven­déglős-ipar kooperációját. Sajnál­juk, hogy a «B. L.», amely — mint cikkünk elején kimutattuk — érdemes és lelkes mun­kása volt e két egymásra utalt factor köze­ledésének, a bécsi napok tanulságaiból kife­ledte ezt a leglényegesebbet. Vagy nem a feledékenység, hanem az el- kedvetlenedés okozta, hogy a cikkíró ezt a következtetést mellőzte; ehelyett ezzel a kon­klúzióval zárva sorait: «Sokszor emeltem fel már ez iránt sza­vamat és most is hangoztatom, hogy a bor- fogyasztás népszerüsitésére, a bor iránti bi­zalom visszahóditására alkalmasabb eszközt városi borpincék megteremtésé­nél nem ismerek. Addig, mig ilye­neket magunk is országszerte nem léte­sítettünk, addig, mig ezek nyomán először termelői betéttársaságok, azután szövetkeze­tek, később hivatásos vendéglő­sök nagyarányú és a borpancso­lás minden gyanúján felül emel­kedő magyar borházakat nem lé­tesítenek, nincs jogunk panaszkodni, hogy borfogyasztásunk a termelés növekedésével lépést nem tart és hogy közönségünk módo­sabb része a korcsmái bor iránt legyőzhet- len averziót tanúsít.» Hát ebben a záradékban is van utalás a vendéglősiparra, de nem oly határozott és serkentő formában, amint ezt éppen a bécsi tanulságok Írója, a M. Szg. O. E. igazgatója, tehette volna. Ami a «rathkellereket» illeti, hát — amint osztrák szaktársaink példája mutatja — a vendéglősök ettől az intézménytől nem fél­nek; mert ilyenek csak ott bizonyultak életre­valóknak, ahol vagy egy nagyhirü borvidék- írek a helyi korcsmárosok által megfizethet- len borait hatósági pénzen és garancia mel­lett mérik ki a bor híréért odazarándokló idegennek, vagy az ország fővárosában, hogy itt az idegen ennek a földnek minden bor­fajtáit hamisítatlan minőségben megismer­hesse. Rathskellernek helye volna tehát Tokajban, Aradon, Veszprémben, Budapesten stb. Budapesten azonban csakis az ország ösz- szes bortermelő vidékeire kiterjeszkedő pin­céről lehetne szó, ilyent pedig csakis a «Ma­gyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete» köz­reműködésével, illetőleg vállalkozásával le­hetne létesíteni. Lokalitás volna ehez elég. Ott vannak a «Köztelek» pompás pincehelyiségei, a város­házak és a Gellért-hegy használatlanul álló pincéi. Tessék ezeket akár «Városi borpin- cék»-nek, vagy akárminek nevezni; de tény- leg legyen bennük kapható minden magyar borfajta a homokitól kezdve, Tokaj «folyó aranyáig» s legyen ezekben a pincékben ke­délyes, magyaros szivélyességü bánásmód, úgy a vállalkozás jól beüt — egy fölté­tel alatt. Ez a föltétel pedig az, ami a bécsi «bo­rászati napok» sikerének egyik tényezője volt: a vendéglős-ipar együttműködé­se a szőlősgazdákkal. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a rats- kellerek célja nem a vendéglősök ellen való konkurrencia, hanem a közönség megrontott borizlésének visszaadása. Ha a közönség a különböző borfajtákat megismeri, megszokja a «ratskellerekben», ugyanezekből a maga ízlésének megfelelőt megismeri és fölkeresi a vendéglőben is, ahol otthonához közel s bizalmas körben üdülnie és szórakoznia neki a legkényel­mesebb. Éppen ezért ismételten intézzük szavun­kat a «M agyar Szőlősgazdák Orszá­gos Egyesületéhez», hogy a vendég­lősökkel való érintkezés fonalát újból ve­gyék föl s a kölcsönös, egymás érdekeit ki­elégítő szövetkezés utján oldják meg bor­termelésünk legfontosabb, legelső kérdését: a hazai piac biztosítását a magyar boroknak s a hamisítatlan magyar borok élvezetét a közönségnek. Ha igy járunk el, úgy a magyar borter­melés és vendéglős-ipar gyámola és ellen­őrzője lesz egymásnak, megnyugtatója a most méltán gyanakvó közönségnek és fölsegitője sanyarú községi állapotainknak. És ehez sem valami nagy tőke, sem valami fényes, nem minden század-adta talentum nem szükséges, pusztán egy kis gyakorlati éleslátás, ügyszeretet és buzgóság. Ami aka­dálya van a tervnek, ezekkel a készségekkel elháríthatok. Különösen elháríthatják ezt a szőlősgaz­dák, akik között annyian vannak országos tekintélyek. Ne várja a szőlősgazdák egyesü­lete a kezdeményezést a magukat sem értő, viszonyaik miatt széthúzó vendéglősöktől, hanem ők vegyék kezükbe a parlagon heverő talaj megtörésére az ekeszarvát. A siker nem marad el, nem maradhat el; mert a ven­déglős-ipar ki akar szabadulni a borpan­csoló uzsorások igájából, de — fájdalom — idegen segítség nélkül már nem teheti. A paprika hamisítás büntetése. A földmi- velésügyi miniszter egy konkrét esetből kifolyólag kimondotta, hogy a paprikake­reskedéssel nem Sjüzletszerüleg foglalkozó egyén az általa árult hamisitottnak bizo­nyult paprika forgalomba hozatala által első Ízben elkövetett kihágásért csupán pénzbüntetéssel büntetendő, ha az a körül­mény, hogy a hamisításról tudomása volt, beigazolást nem nyert. R mi vétkünk. Csak kevés magyar van, a kinek a mel­lén ott fényeskedik a legszebb érdemjel, a „tulipán“, még kevesebb van a „tulipán- ordósak“ között, a kik mindenek előtt és mindenek fölött csak a hazai ipar és föld­termékeit pártolják és fogyasztják. Pedig hát az osztrákok 40 évi szivattyú­zása s az utóbbi éveknek a „végtelen nyomor és szenvedés“ jelszavával folyta­tott harcza ugyancsak megcsappantotta zsebeinket s megtaníthatott volna arra, hogy minden garasunkra szükségünk van, minden fillérünket magunknak kupor- gassuk. Félünk azonban, hogy hiúság, kényel­meskedés, egyeseknek látszólagos, pilla­natnyi haszna a tulipánt most sem teszik gyümölcsöző virággá. Éppen ezért szükséges, hogy mindenki szivébe vésse szent igékként gróf Zichy Jenő szavait, a melyeket, mint az „Or­szágos Iparegyesület“ elnöke, ennek az egyesületnek múlt hó 20-án tartott köz­gyűlésén mondott s mi megszivlelésül igtatunk ide. „Elsősorban az önálló vámterület kér­désének megoldásában reménykedünk. Az 1899. évi 30-ik törvényczikk — nézetem szerint — már törvénybe iktatta az önálló vámterület jogi állapotát és ha kezeink egyelőre meg is vannak kötve, első sor­ban arra kell törekednünk, hogy az eddigi vámszövetségi viszony helyett kereske­delmi és vámszerződést létesítsünk Ausztriá­val az önálló vámterület és a kölcsönös szabad forgalom alapján és hogy azután biztosítsuk a magyar iparnak mindazon előnyöket, melyek fejlődésének és fokoza­tos felvirágozásának bázisául szolgálhatnak és melyek az önálló vámterület áldásos hatását jól megalapozzák és alaposan elő­készítik. Szorgalmaznunk kell másodsorban a régóta hasztalanul sürgetett ipartörvénye­ket a kisipar védelmére, a nagyipar terv­szerű kifejlesztésére és e végből meg kell állapítani egy észszerű, gyakorlati iparfej­lesztési politika programmját és ennek megvalósítását több esztendőre felosztva, legelőbb azt kell pótolnunk, a miben leg­jobban el vagyunk maradva. Mindezeket tetőzze be a társadalom iparpártoló munkája, melyre nézve élénk felpezsdülést mutat a közelmúlt. A véd­egylet, az iparpártoló szövetség, a tulipán szövetség egyaránt megmozgatták a haza­fias érzést és külön-külön, de együttesen is szolgálatába állottak annak a nagy mun­kának, a melynek irányát az iparegyesü­letben évek hosszú sora óta kijelöltük és a melynek talaját megtermékenyíteni se­gítettünk. Ezen mozgalom régi és legnagyobb hibája mindig a szalmaláng, a hirtelen fellobba- nás, a kitartás hiánya volt. Ezt a nagy hibát kell elsősorban kiselejteznünk. Az alkalom az intenzív, évtizedekre^ ki­ható, állandó iparpártoló tevékenységre sohsem volt oly kedvező, mint most és ha a törvényhozás meg a kormány munkája mellett, mint harmadik egyenrangú tényező érvényesül a társadalom nagy, nemzetal­kotó munkája, hisszük, hogy végre elkö­vetkezik a várvavárt jobb kor, mely után L es. és kir. fémáru-gyár. Budapest, IV., Eskü-ut 6. Ajánlja a legszolidabbnak elismert gyártmányait alpacca-ezüst, ■ chinai ezüst s alpaccából szálloda, kávéház és vendéglő felszerelések. Árjegyzékek, költség?, díjmentesen. Alapítási év 1819.

Next

/
Oldalképek
Tartalom