Vendéglősök Lapja, 1903 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1903-04-20 / 8. szám

1903. április 20.

Vendéglősök Lapja

3

kérdésekből miket a vendégek naponta hozzájuk intéznek, a mik csupán a vendégek önzéséből és hiúságából erednek. Természetesen, az ilyen önző vendégnek legyen kedves kőte- lesége, hogy a pinczért fizesse meg jól az általa szerzett élvezetekért: mert ha valaki hajlandó a borbélyát fizetni, miért ne fizethetné a pinczért, a ki épp olyan vigyázattal és figyelemmel van a vendég iránt, mint a borbély.

Ámde felejtsünk el mindezt és gondolkozzunk egy kisé a pinczér életről. Elsősorban is a pinczér nagyon rögös utakon megy keresztül, mig eléri azon tetőpontot, amikor használhatóvá teheti magát mesterségében. Néha a vendég maga sem tud vissza emlékezni, hogy mit rendelt, de a pinczérnek kötelessége, hogy vissza tudjon emlékezni mindenre, valamennyi vendége rendelésére is. Neki muszáj türelmesnek lenni, és tapintatosnak. Fel sem emlitendő az, hogy milyen, hány órákon át dolgozik a pinczér. A mai mesterségek egy ága sem dolgozik oly hosszú ideig mint a pinczér. Ezért a pinczér ugyancsak táradt és unott lehet az egyforma arczok látásától, de neki ezt nem szabad mutatni. Mindent tűrnie és elnéznie kell. A mikor ilyen viselkedéssel egyszer már feldolgozza magát és kap egy jó helyet egy elsőrangú vendéglőben, avval a reménynyel foglalja el állását, hogy a vendéglő oly vendégek számára áll fenn, a kik képesek a pinczért a kiszolgálásért megfizetni.

A ki tehát nem akar a kiszolgálásért fizetni egy első rangú vendéglőben, azon esetben ott nincs helye. A vendégeknek tel- jessen jogukban áll ily helyeket boycottálni, hogy rá kényszerítsék a tulajdonost, hogy jobban fizesse az alkalmazottjait. Hanem, ha valaki nem fizeti a pinczért szplgálatjáért, azonesetben a pinczért egyszerűen megcsalja.

Az a kelletlen beszéd a boravalóról, melyet a pinczér kap, oly felfogással és nyilatkozattal adódik, mintha a pinczér bora- valót ajándékképpen kapná, pedig nem úgy van. Első sorban is, ha valaki jól ki lesz szolgálva egy vendéglőben, fizesse jól a pinczért ; ha nem lesz jól kiszolgálva, panaszkodjék a tulajdonosnak; ha azonban a vendég elfelejt boravalót adni, a pinczért csapja be; valamint ha a pinczér elfelejti a vendéget jól kiszolgálni, akkor ő csapja be a vendéget stb. Ha a vendégnek nehezére esik borravalót adni, azonesetben legyen okos, és ne egyék vagy ne igyék kelleténél többet, mikor már tele a gyomor ; hanem azt a pénzt inkább tegye félre borravalónak, és akkor a gyomor lesz elrontott gyomor, és eloszlik az aggodalom a borravaló adása miatt. Mi örömei konstatáljuk, Írja a New-York Journál, hogy Amerikában a pinczérek teljesen függetlenek, épen úgy, mint más munkás. Ha valaki a vendéglőben asztalhoz ül, a pinczér jó kiszolgálattal tartozik de nem alázatossággal. A vendégeknek nem áll jogukban belekötni egy olyan munkás testületbe, a mely a mindennapi létért ép oly becsületesen és közhasz- nulag küzd mint bármely más munkás.

Angolból átfordította: .

Etienne Petit.

A kisvendéglösök.

Mi nem tettünk különbséget szaktársaink között; nem válogattuk meg őket a szerint, hogy kinek hány teremből áll s hogyan van fölteritve a helyisége. A mi lapunk az egyenlőség, az összetartás hirdetője volt s a mi szavunk visszhangra is talált a legutóbbi időkig, a mig a sörgyárakat a nyomasztó gazdasági viszonyok oly egyezségre nem szorították, a mely ránk, vendéglősökre valóban terhesek, szinte elviselhetetlenek.

Mi felzudultunk a vendéglősöket pusztulással fenyegető állásfoglalás ellen s követeltük a méltányos megegyezést.

Ezt nem érhettük el, mert szaktársaink egy része, jóllehet ipartársulatunk mindent elkövetett s valamit el is ért közös érdekeink védelmére, mégis föllázadt, mert a viszonyt, az árakat nem rendezhettük úgy, a mint mi, vendéglősök, valamennyien óhajtottuk.

Ez több igen t. szaktársunkat arra birt, hogy külön ipartársulatot alakítson, külföldi sörgyárak támogatására s fele német lap kiadására vállalkozzék.

Mi ezt nem helyeseltük. Ezt megokolandó, a „kisvendéglösök“ mozgalma két oszlopos férfiához, Glatz Istvánhoz és Kása Gézához nyílt levelet intéztünk.

Hogy ebben a czikkelyünkben megnyilatkozott álláspontunk mennyire helyes, mutatja az imitt következő levél:

Budapest, 1903. április 15.

Tekintetes

Ihász György szerkesztő urnák

Budapest.

A „Vendéglősök Lapjáéban részben hozzám intézett nyílt leveledet olvastam s azt meg is szívleltem; mert az abban kifejezett nézeteket magaménak vallom.

Helyeslem, hogy a hazai ipar ellen mi, a kik szintén magyar iparosok vagyunk, propagandát ne szervezzünk; a germanizálcísnak segítségére ne legyünk s a mi lő,

I ne szaggatódjunk pártokra, hanem inkább tömörüljünk mi, vendéglősök; mert csak egyetértésünk, vállvetett erőnk imponálhat föl és lefelé, ezzel érhetünk czélt, arathatunk sikert.

Ez a meggyőződésem s hogy e mellett tettre is kész vagyok, azzal bizonyítottam be, hogy a „Budapesti szállodások, vendéglősök és korcsmárosok ipartársulata“ tagjai sorába léptem.

Ez is mutatja, hogy a Te nemes intenciódnak hive vagyoh, a viszálynak és viszálykodásnak barátja nem voltam és nem leszek.

Ezt abban a reményben tudatom hogy példám szak társaim, különösen a kisvendéglösök között követőkre talál, a mire iparunk, mindnyájunk java érdekében oly nagy szükségvan.

Adja Isten, hogy szerény szavam előmozdíthassa a kölcsönös megértést. — Tisztelő barátod

Qlatz István

a „kisvendéglős és korssmávos ipartársulat“ alelnöke.

A párisi pinGzér.

A világ első pincére a párisi. Az ele- ganczia és előkelőség valóságos kirakati darabja, akinek modorát és jól neveltségét olykor a legjobb családbeli gavallér is megirigyelhetné. De nemcsak ebben különböznek ők, vagyis inkább tűnnek ki a többi világváros pinczérei fölött. Különlegesség a párisi pincér mindenben, úgy a külsőségben, mint a borravaló tekintetében is.

Egy angol lap párisi levelezőjének eredeti ötlete támadt : meginterviewolt egy párisi pinczért.

— Minden más munkás — mondta a meginterviewolt pinczér — panaszkodik a rossz fizetés ellen. Pedig hát azokat, ha rosszul is, mégis csak fizetik legalább. Mi pinczérek ellenben nem csupán fizetést nem kapunk, hanem még mi tartozunk a munkaadónak fizetni. Minden pinczér, amikor reggel az üzletbe jön, tartozik húsz, tiz, vagy Öt frankot fizetni a gazdájának, hogy őt dolgozni engedje az üzletében. — Ezek az árak a kávéház vagy restaurant előkelőségétől függnek. — De minden egyes etablissementben a pinczér fizet a gazdának kivétel nélkül. Ezenkívül még a pinczér tartozik a gyufát vásárolni a vendégei számára, továbbá ő veszi a bi 11 iárd-krétát és a levélpapírt, meg a borítékot, amit igyen köteles a vendégnek adni, ha kíván. Innen van aztán hogy a párisi ember sohsem írja otthon a magánleveleit, hanem a kávéházban- Némelyik még az üzleti dolgait is ott végzi. Némelyik etablissementben az a szokás, hogy a pinczértől a munka megkezdése előtt még kauczió lefizetését is követeli a tulajdonos, kaucziót az eltörött edényekért. Mert egész Francziaországban a vendég sehol sem fizeti meg a pohár árát, a melyet eltört. Más helyiségekben viszont a pinczér öt százalékot fizet a fogyasztott étel-italból ilyen címen. Száz franknyi fogyasztásért tehát mi pinczérek 105 frankot fizetünk a pénztárba.

A párisi vendéglőkben tudvalevőleg ismeretlen fogalom a nálunk divó képtelen szokás : a fizető-pinczér. Ott ugyanaz a piuczér adja a számlát a vendég fogyasztásáért, de viszont egyedül ő kapja a borravalókat, még pedig jóval tetemesebbet, mint nálunk.

— A pinczérek szindikátusa, — folytatta a meginterviewolt frakkos munkás — amely érdekeink megvédésére alakult, most azon fáradozik, hogy a mi helyzetünk megfordított voltán segítsen. Ez a dolog bizony nehezen fog menni. Mindenekelőtt azzal kezdtük, hogy biróilag állapítottuk meg azon kauczió összeget, amelyet a gazda követel tőlünk Ám ezt a czélunkat még nem értük el. Jelenleg ott tartunk, hogy az egyik biró igazat adott nekünk, egy másik ellenben elutasított. Az elutasítást azzal indokolta pedig, hogy a szokás tényleg az eltörött edények kártérítésén alapszik s miután a vendégtől semmit sem követelünk az eltörött pohárért, valakinek csak meg kell fizetnie a gazda kárát; fizesse tehát a pinczér.

Az angol újságíró további kérdéseire elmondta aztán a pinczér még ja következőket :

— Sztrájkolni nekünk lehetetlen. Nem vezetne semmi czélra. Amint mi beszüntetjük a munkát, fél nap alatt elfoglalja a helyünket ezer dologtalan ember, a minő elég akad Párisban, a kik minden nehézség nélkül képesek bennünket helyettesíteni. A kávét az asztalra helyezni, ehhez mindenki ért, A mi mesterségünket is meg kell ugyan tanulni és nem épen csekély tapasztalat, meg ügyesség szükséges ahhoz hogy valaki tökéletes pinczérré legyen; de hát szükségeseién, bármily rosszul szolgálja is ki a vendégét a helyettes, a világ össze nem dől, de még az üzlet sem vallja a kárát. A borravaló ? hja természetesen azt el kell egyszer törülnünk és fizetést követelnünk a gazdától De hát egyenlőre erről szó sem lehet, addig, a mig a munkaadók szintén a mi álláspontunkra nem helyezkednek : — ez pedig sohasem lesz. *

— Azt hiszi Ön, hogy ha egyszer eltörölnék a borravaló szokását, a közönség megengedné, hogy újra visszaállítsák ? Én nem hiszem, mert több, mint kétségtelen hogy a személyzet fizetését a gazda a fogyasz tási czikkek árának fölemelésével amúgy is a vendégekre hárítaná.

— Ez mindenesetre nagyon szomorú volna, — felelte a pinczér gondolkozva. — Ehelyett inkább valami más módot kellene