Vendéglősök Lapja, 1903 (19. évfolyam, 1-24. szám)
1903-10-05 / 19. szám
XlX-ik évfolyam. 19. szám. Budapest, 1903. október 5. („PINCZÉREK LAPJA“! A hazai szállodások, vendéglősök, kávésok, pinczérek s kávéházi segédek érdekeit felkaroló szakközlöny. Az első magyar orsz. pinczemesterek. és pinczemunkások egylete“, a „budapesti kávéházi segédek egylete“, a„Szatniár-Németi pinczér-egylet“ a „Székest'ejérvár pinczér-egylet“, a „Szombathelyi pinczér betegsegélyző-egylet“, a »Győri pinczér-egylet“, a »Révkomárorni vendéglősök és kávésok ipartársula“, az »Arad pinczér-egylet“-nek, a „Szabackaí pinczér-egylet“-nek, az »Aradi vendéglősök és kávésok egyesületé“-nek, az »Újvidéki szállodások, vendéglősök és kávésok partársulatá“-nak, a „Miskolczi pinczér egyletének, a „Kassai vendéglősök, kávésok, korcsmárosok és pinczérek egyletéinek, a „Székesfejérvári vendéglősök kávésok és italmérők ipartársulatá“-nak. az „Újpesti szállodások, vendéglősök és korcsmárosok ipartársulatá“-nak és az országos pinczér-egyesület budapesti központi mozgalmi bizottságának, A »Budapesti főpinczérek óvadék letéti társasága mint szövetkezet, a »Győri vendéglősök, kávésok, italmérők ipartársulatá“-nak a „Temesvári kávés és vendéglős ipartársulat“-nak ÍÍV HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik havonként kétszer, minden hó 5-én és 20-án. Előfizetési ár; Egész évre ... 12 kor. I Félévre .... 6 kolHáromnegyed évre 9 „ | Évnegyedre ... 3 ,, Laptulajdonos és felelős szerkesztő; IHÁSZ GYÖRGY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. kerület, Akáczfa utcza 7-ik szám. Kéziratok és előfizetések ide intézendők. Bncsnztató. így múlik el a világ dicsősége . . . „Forgandóság járma alatt nyögünk!“ Megdőlt az erős Ilion, Babylon helyén kórót lenget a szél. Elröpült az „Arany Sas“ s a „Két Pisztoly “-t hiába keresi mélázva a vándor; nincs a hajdan zajos „Komló“, sőt meghalt a „Nemzet bárója“ is s „Moháczy báczi“ sem eszik többé! De mi sem töltözönk ezután oly jóizün, mint eddig, minden jóval rakott szármás káposztával, tepertővel ékes túrós csuszával; mert ezen a világon nemcsak a szerelemnek, hanem a csárdának is vége szokott lenni. ,.Fogd meg pajtás a vasvesszőt, verd meg véle a temetőt!“ — miért irigyelte el tőlünk a mi régi tanyánkat, a hol el-elborult kedélyünk kedvre gyűlt s az osztrák fekete levestől összecsap- zott gyomrunk kiengedett. Bizony mondom néktek, a kik ma itt gyülekeztek, szomorúság üljön a ti szivetekbe, gyászt ölt— setek, könnyet hullassatok, mert hát romok előtt, a „csárda“ romjai előtt állótok . . . A ,,Kis Pipa“ búcsúzik tőletek, elkövetkezendő amabba a világba, a hol azok vannak, akik voltak! Összeszorul a mi szivünk és elsötétül a mi lelkünk, amikor szétdülni látjuk ezt a meghitt otthont s a hiv barát „Isten hozzád“-ot int felénk. Fen- költebbérzésű múltúnk, szebb időnk kedves emlékei tűnnek el vele, hogy életünk kopottabb, napjaink sivárabbak legyenek. Csárda volt csak, kevés diszszel, de sok jóval tele. Csárda volt csak, de hány nagyobb, tisztább szivet látott azoknál, mint a kiket minden nap lát térdelni az oltár. Csárda volt csak, a hazafiság mégis itt gyújtogatta szövétnekét; a költő itt bontogatta ihletének szárnyait. Csárdának épült, templom lett s most, mint e siralom völgyében minden, ő és mi „por, hamu, semmi leszünk \í( Nem, mégsem , . A „Kis Pipa“ ugyan nem int többé felénk, nem teríti asztalait, nem kinálja a feledés italát; de azért mégis megmarad, él a szivekben, az emlékezetben. Igen, mert ez a csárda a nemzeti küzdelem egyik vára volt. A nemzeti szellem kifejezője az Ízlés s hogy gyomrunk nem szokott el a magyar Íztől s idegen étekkel nem cseréltünk idegen vért. ebben a ,,Kis Pipá“-nak része van; mert nem oly régen az ország városában csak ezen az egyszerű tanyán sütöttek, főztek magyarosan a magyarnak. Ez a csárda melengető fészke volt a magyarosodasnak, mert itt egészen magyarnak érezhette magát a magyar. A nemzet jobbjai ide sereglettek üdülni, szót váltani s az ige sokszor innen repült világgá a búsulók révén. Nagy álmok fényjátékait látták e falak, sok magas elme vívódásának tanúja volt e hajlék s ime most örökre elnémul, hogy ne halljuk fülünkbe zsongani azokat a bus- vidám történeteket, a melyeken úgy el tudtunk mélázni csöndben és a poharak csengése között. A ,,Kis Pipa“ ajtai bezárulnak s vendéget nem lát többé ez a ház, ám mi, a kik vele öregedtünk, mindenkor megilletődve andal- gunk majd avatag falai körül s az unokákat áhítattal intjük: „Legyetek hívek az ősi szokásokhoz, mert ezek adják telketek nemzeti bélyegét.“ „Kis Pipa“, áldott, kedves tanya, e poros valóságból im- hol átlebbensz az emlékezet ragyogásába s mi busungva szórjuk rád őszünk, kései virágait. . . . Volt, nincs! Karikás Mihály és neje.
