Vendéglősök Lapja, 1902 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1902-06-20 / 12. szám
4 1902. junius 20. kalmazzák anélkül, hogy utána ne kérdezősködnének, hogy milyen érdemei voltak a legutóbbi helyén. Ilyen rendszer alatt élnek és dolgoznak a new-yorki főpinczérek és pinczérek. Ezen nem lehet egyáltalában segíteni, mert a kinek az élén kéne állani a pinczérek ügyeiben. az ellenkezőleg csak tévútra vezeti és rossz cselekedetre indítja azokat. A főpinczér uraknak van még egy alárendeltje, úgy nevezik itten ,.Captain“, a mi olyan álláspontot foglal el. mint nálunk a fizetöpinczér. Itt álnéven úgy nevezik, hogy „vizsla" mivel neki az a dolga, hogy a pinczérek után szimatoljon, hogy mit csinálnak, és rendesen azok után szimatol, a kik a rendszeren kívül vannak, azaz nem fizetnek védelempénzt a föpinczérnek. Természetesen a Captain ur nagyon hamar talál hibát és bejelenti a föpinczérnek, a ki csak megírja a kártyát a pénztárosnak, hogy fizesse ki a bűnös pinczért, és az ügy ilyenformán hamar befejezést nyer. Tehát a new-yorki főpinczérek a pinczérek ügynökei, azok uralkodnak I a pinczéreken. Sokkal rosszabb állapot ez, mint mi nálunk Magyarországon. Ott lefizetjük a 100 frtot egy üzletért és elkezdünk dolgozni lassan és két hónap múlva elvesztünk 800-at, az sem baj, mert tanulunk rajta észre térünk, elkerüljük az ügynököt, keresünk helyet ügynök nélkül, ha nem találunk, újból be hagyjuk csapatni magunkat egy más ügynöktől és végre is felhagyjuk az egész összeköttetést az ügynökséggel. Nálunk az a pinczér, a ki az ilyen ügynökre szorul, annak nincs esze és sajnos, hogy a Pinczér-Egylet nem volt képes sokat tenni a pinczér elhelyezés problémáján, ami csak egy szavába került volna t. i. meg magyarázta volna a pinczér uraknak, hogy gyertek a pinczér Körbe és ne menjetek az ügynökhöz. A melyik vendéglős pinczért akar, majd ide jön értetek és díjtalanul kaptok munkát. Egy év lefolyása alatt az ügynökség eltűnt volna a földről. De áttérek ismét New york-ba, mert nem akarom a hazai viszonyokat bolygatni, mivel ismeretlen vagyok a legutóbbi helyzetről. — Itten a pinczér Egylet azaz Club nem tesz egyebet mint betegség esetén segélyezi a tagjait. Két klub van: a Geneva és a Columbia Club, ahol is szakképzett pinczérekkel lehet találkozni. Ennek a két Club-nak van két steward-ja azaz vendéglőse, a kik megvannak bízva, hogy ha üzlet ] jön, első sorban is a tagoknak ajánlja. Ha j pedig azok vissza utasítják, azon esetben a I kültagoknak, vagyis nem tagoknak adja. Nos ! e két vendéglősnek a saját kezére van az italmérés át adva a Club által, és ezek csak is oda néznek, hogy ki költ többet, az kap hamarább üzletet. Ha ezen két dohos Clubba benézünk, egy tisztalelkü egyén sajnálatát fejezi ki azon, hogy ilyen helyen kell keresni munkát, ilyen helyen kell szívni a dohos levegőt és odahatni hogy mennél többet igyék hogy hamarább jöjjön munka. Nézni kell a a sok éhes egyéneket, a kik elhanyagolták magukat és kártyáznak hogy nyerhessenek egy pár centet ebédre. Füstölnek, dohányt rágnak a szájukban és az egyetlen szerszám a mivel dolgoznak, egy kötény és jacket, ott hever lábuk alatt, készen. Ilyen a látvány a new-yorki pinczér club helyiségekben. Minden pinczér, a ki üzlet nélkül van, ott hever reggeltől estig s várja, mig a Steward szólítja, hogy dolgozni kell menni. Persze készen kell lenni rögtön,mert itt New-Yorkban nincs oly szokás, hogy bemutassák magukat a helynél. Itt rögtön készen kell lenni a dologra. Ezek a szerencsétlen pinczérek, a kik igy vergődve élnek, nem tudják felgondolni, hogy ha össze tartanának, tiszta körhelyiségben, bársony pamlagon heverhetnének, mig üzletre várnak. Nem: azt nem tudják; sokkal jobb nekik a dohos levegő és a csavargó élet. Nem lehet semmit tenni, Vendéglősök Lapja sok a nemzetiség, nem tart egysem össze, j inkább egy a másikat megeszi, mintsem becsülni tudná. Jobb szeretnek inni, a Clubban elkölteni a pénzt s a vendéglősnek a zsebére dolgozni. Az a baj, hogy sok a zagyva pinczér közöttük, a kik a jó helyie betolakodnak és ki túrják a jobbakat helyükből. Az ilyen egyén tudatlan a szakmában s ezért képes fizetni bármennyit a föpinczérnek, hogy alkalmazza ötét. A szakképzett egyén meg azalatt éhesen jár az utczán. 5 annak még egy nehány sport-pinczérek, a kik a lóversenyből élnek. Ezek csak addig dolgoznak. még 100 vagy 50 dollárra tudnak szert tenni és naponta játszanak, mig tönkre nem mennek. A n.-yorki pinczérek nagyobb része csúnya életet folytat, de ezt az életmódot maguknak köszönhetik, mert itt ha valaki tisztességesen akar élni, sokra viheti, ha szeret dolgozni és takarékos, itt legkevesebb harmincz dollár fizetést kap, azonkiviil a mit keres borravaló gyanánt. A fizetés a mi pénzünk szerint átszámítva 75 írt. havonta és ugyanannyi borravalót szintén csinál egy jó üzletben tehát száz forintot,-ha takarékos,- minden hónapban félre tehet. Ezt azonban kevesen teszik meg közülünk itt New-Yorkban, mert sok a kiadás és a főpinczér urakat kell tömni, hogy üzletben lehessen maradni. Azonkívül a Club-ba be kell menni néha-néha, hogy üzlet nélküliség esetén megismertethessük magunkat, egyszóval a jövőre kell gondoskodni. Most a lóversenyre is kell valamit reszkírozni és több barátot megvendégelni stb., és ilyen életmód mellett nem lehet sporolni. New-Yersey (Amerika). Kiss István. CSARNOK. Hctnusz István, a kecskeméti főreáliskola tudós igazgatója, ki roppant szorgalommal, óriási ismeretekkel és jeles irói képzettséggel szolgálja a magyar irodalmat régtől fogva, nagy kitüntetésben részesitett bennünket, a midőn megküldötte nekünk a lapunk keretébe vágó, érdek feszitő, tanulságos történeti értekezését; „Az éthezésmódoh történetéből.“ Kedves kötelességet teljesítve, köszönetét mondunk az igazgató ur lekötelező előzékenységéért, annyival is inkább, miután birjuk Ígéretét arra nézve, bogy ezentúl többször fölkeresi lapunk hasábjait. Alább megkezdjük az értekezés közlését s a szives olvasó figyelmét különösen felhivj.uk reá. Az étkezésmódok történetéből. — Irta: Hanusz István. — A müveit ember örömest költi el eledelét társaságban; sőt őseinknél annyira ment ez, hogy kiszedették az utas kocsikerekét is, ha vendégszeretetökben részesülni vonakodott. A ki az embri dolgokban nem csupán az árnyoldalt szokta szemügyre venni, mondja C antu, úgy találja, hogy az emberfaj az együttevésnek közértelemmel mindig nagy fontosságot tulajdonított. Azt tartották a régi görögök, hogy közös asztal szövi a barátságot ; a spártaiak együtt ebédeltek. A rómaiaknál béke kötés, egyezmények, ünnepek es sok szertartás lakomával volt egybekötve. A germánok asztal fölött tanácskoztak, a király asztalvendégének lenni, megkülönböztető tisztelet volt a szabad állapot jele gyanánt sok barbár népnél. Ma is udvarias figyelem számba megy valakit ebédre hívni, ha talán otthon véletlenül jobb ebéd várt is volna a meghívottra. Tisztelet jele a fejedelem, vagy más főember mellett foglalni heljret az asztalnál. Ügy nyilvánult ez a pápák termeiben, vagy Atilla, Tamerlan asztalánál. Valamint a müveit államok politikai lakomáin lelkes és zajos közérdekű fel köszöntések hangzanak; úgy a beduin sátrában s a félvad ember gunyhójában az étel és ital megosztása szintén a vendégszeretet jele. Tulságoskodó ebben a Fülöp szigetek lakója, ki mértföldeket nem sajnál nyargalni, hogy étkező társat foghassan, ha különben meg is jött már az étvágya. Az étkezésnél a társaság-kedvelés nemcsak azon az alapon jogosult, hogy örömest emlékezünk vissza egyes bankettekre, melyeket valamely kedvesebb ünnepnek alkalmatossága rendezett; nemcsak a jó orvosok bizonyságtételén alapul, hogy jó hatású az emésztésre a derült társaság; hanem leginkább azon, hogy kifejezésteljes valami van abban, hogy az öröm, vagy gyászünnepeken közös asztalhoz szeretnek ülni az emberek. Achilles meghívja Priamost, osztaná meg ételét Hector és Patroklos halotti máglyája mellett. Az ős keresztén}rek agape-kat, szeretet-lakomákat tartottak. Nagyobb ünnepek alkalmával nálunk is összeszedődnek a szétszórt családtagok. E közérzelmet megszentelte a keresztény vallás is, midőn híveit közös asztal mellett részesíti az Úrvacsorában. Voltak azonban idők az emberiség siilyedtebb századaiban, mikor porigalázkodott a vendég, hogy az ebédre hivatás grácziáját föntarthassa. Seneca emliti, hogy a római császárság idejében a dúsgazdag csak szórakozás vágyból hivott asztalához vendégeket, de azokat az ő nyugágyánál jóval alacsonyabb zsámolyokra ültette, elibök alábbvaló kenyeret és bort adatott, rabszolga kémlelte őket folyton, tapsoltak-e szívből, ha a háziúr élczet mondott; mikép nevettek, hogyan ettek ? megérdemelték - e, hogy máskor is hivatalosak legyenek? Ezért Selius bölcselő azt mondta, hogy csak azok az igazi vendégek, a kiktől valamit tanulni is lehet; Varró pedig azt, hogy a vendégséghez csak csinos külsejű, kellemes társalgásu, de nem szótlan vagy fecsegő egyének legyenek hivatalosak. Mekkora fényűzést fejtett ki egykor Róma, tanúsítja az, hogy Cicero egy czedrusfa asztalért 80 ezer frtot adott: Gallus Asini- usnak egy asztal 88 ezerbe került, Cethe- gusnak pedig 280 ezerbe. Adtak két üvegpohárért 1200 frtot. Rubiliusnak magán konyhája 234 □ m. kiterjedésű volt. Lucullusnak egy ebédje rendesen 600 frtba került, de ha az Apollo-teremben rendelte a terítést, tudta már a szakács, hogy egy ebédre 45 ezerfrtigterjeszkedhetik. A ki 200 Írtból meg tudott ebédelni, takarékos ember hírében állt. Volt eset, hogy három drb. harcsáért 6000 frtot adtak, sőt Octavius egy ilyenért 10 ezret. Miután Apicius eltékozolta vagyona nagyobbik részét, öngyilkos lett, mert attól félt, hogy meg nem élhet a hátralevő 200 ezer forintjából. A középkorban, midőn az emberek zár- kózottabb életet éltek, szokás volt mohón fölhasználni minden alkalmat, hogy legalább nagy szabású lakomákkal szerezzenek maguknak örömet vagy költsenek feltűnést. Egy-egy gazdag várur vagy község részéről ilyen módon a rendkivüliség hajhászata egészen napirenden volt. A magyar Herkulesnek, Kinizsi Pálnak toborzó táncza a kenyérmezei
