Vendéglősök Lapja, 1898 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1898-02-05 / 3. szám
9 Vendéglősök Lapja 1898. február 5. szitett szombathelyi kongresszus abba maradott. „A miniszter még nem felelt, tehát nincs miről tanácskoznunk; várjunk a miniszter válaszára.“ ' Azóta lezajlott az esztendő s a miniszter ur még mindig hallgat, a végrehajtó-bizottság pedig még mindig vár, vár, mint a meddő asszony. És a miniszter hallgatni fog továbbra is, esztendőkön keresztül s a végrehajtó-bizottság vár hűségesen, makacsul reménykedve, de hiába, mint a meddő asszony. A miniszter hallgat, mi is hallgatunk, igy hát békesség leszen nálunk, nyugodtak lehetnek a haza kormányosai: Magyarországon minden csöndes. Igen, csöndes, ámde ez a csöndesség nem a béke csöndje, hanem a halál siri némasága. A kérdés az. akarunk-e meghalni? Be akarjuk-e várni.- mig az utolsó szatócsbolt is korcsma lesz, de az utolsó vendéglősből nem lesz boltos, hanem koldus ? Ha igen. úgy hallgassunk, a hogy a miniszter ur hallgat. Mi azonban úgy vélekedünk, hogy mielőtt elkövetkezik a nagyszerű halál, kötelességünk élni akarnunk. Meg kell szólalnunk, zörgetnünk kell a miniszter ajtaján ; Kegyelmes ur, itt vagyunk, beszéljen : remélhetünk-e? Igen, jelét kell adnunk, hogy türelmünk elfogyott, hogy élni, boldogulni akarunk. A végrehajtó-bizottság teljesítse, a mit elmulasztott, a mi pedig egyetlen kötelessége: intézkedjék a kongresszus összehívásáról s mielőbb érintkezzék e végből a szombathelyiekkel, hogy még mindig várnak-e s szívesen látn<ik-e bennünket falaik között? Tegye ezt a végrehajtó-bizottság annál is inkább, mert a kongresszus nem azt határozta, hogy várjunk a miniszter talán soha nem adandó válaszára,, hanem azt, hogy a vendéglősök országos szövetségének eleven szei'véiil minden esztendőben tartassák kongresszus. A végrehajtó-bizottság erre kapta mandátumát ; leleljen meg neki ! Hazafias üdvözlet Glück Frigyes urnák, II láss;; Györgytől. ,-Nagyjóságu Urunk!" — így szólították önt azok az érdemes, előkelő munkásai a vendéglősiparnak, a kik a magyar pinczé- relc élén állanak. Méltán illették önt ezzel a mindennél megtisztelőbb megszólítással, mert hát — ha valaki, én tudom — mily lelkesedéssel, odaadással csüngött ön azon az eszmén, hogy a vendéglősipar ne csak fölvirágozzék, hanem — a hova való — az intelligens foglalkozások közé soroztassék, teszem, oda, a hol a kereskedő, a drogucrista stb. állanak. Sokszor beszélgettünk mi erről. Én irtain, agitáltam; ön, minthogy az Isten módot adott kegyednek, tett, cselekedett. Mi sem bizonyítja ezt inkább, mint a szakiskola, mely létesülését főleg az ön érdeklődésének, buzgalmának köszönheti. Az ön el nem feledhető érdemeit legutóbb még azzal is tetézte, hogy a szakiskola kiválóbb növendékei további kiképzésére alapítványt tett. Ezt köszönték meg önnek a pinczérek, ezért a nagylelkűségéért tüntették ki ezzel a czimmel: „nagyjóságu urunk!“ ■— s ez a czim jobban megkülönbözteti önt a mi körünkben bármiféle ordónál. Én. a ki az ön törekvéseit, emelkedett gondolkodását mindenkinél előbb voltam szerencsés megismerni és tisztelni, elismerésemet nem szóval fejezem ki, hanem szivembe zárom, abban a reményben, hogy ön úgyis érezi és tudja azt, hogy én mindenkor önzetlen tisztelője voltam és leszek. Mindezt azért bocsátottam előre, hogy az udvariasságnak eleget téve, önhöz, mint a vendéglősipar intelligencziáját növelni akaró férfiúhoz, tisztességgel intézhessek egy kérdést. Ez a kérdés, a miéit voltaképpen ezt a nyílt levelet irom, a következő : 1. Minek a szakiskola, mikor a kereskedelemügyi miniszter nem találta teljesíthetőnek azt a kérésünket, hogy a vendéglősipar a képesítéshez kötött iparágakhoz soroltassák ? 2. Minek a szakiskola, mikor a szak- képzettséget nemcsak a kereskedelemügyi miniszter vetette el, hanem az utóbbi időben megveti, semmibe veszi igen sok előkelő vendéglős itt — Budapesten ? E két kérdés közül az utóbbi az ön füleiben viszásan hangzik. Nem csodálkozom rajta, mert hiszen előttem is oly viszás a dolog. A tény azonban ez : a fizető-pinczér sáfárkodik a gazda, a vendéglős, vagyonával. Valamikor, régen, úgy volt, hogy a pinczér, ha egy helyen megmelegedett, ment előre i » szorgalma, becsülete, kora, érdeme szerint — egészen a főpinczérségig. Hanem ez régen volt. Most nagy a konkurrenczia, kapkodnak az ügyes ember után s igy sok gazdától az ő kitanitott embere — mert hirtelen iobb állást kap — elkerül. Ez a körülmény szülte meg a kaucziót. A gazda elveszítette azt, a kit ismert, a kiben bizhatott, uj emberre lett szüksége, a kit nem ismert. Minthogy ezt az uj embert nem ismerte, benne erkölcsi garancziákat nem talált, tehát rá bízott vagyonáért némi hipotékát követelt. Ekkor kezdődött a főpinezéreknél a kauczió. Senkinek sem lehet kifogása ellene, mert hiszen a mai nyomorúság közepette megbízhatatlanok az emberek. Ha a kauczió csak az volna, a minek lennie kellene, az ön figyelmét nem fárasztanám ezekkel a sorokkal; azonban mást tapasztaltam: a kauczió mai napság nem biztosíték, hanem segítség, segítsége a pénzzavarban levő vendéglősnek. így legutóbb a székes-főváros egyik legelőkelőbb helyén főpinczérül üdvözölhettem olyan embert, a kire büszke vagyok — s ön is büszke lehet — és, alig néhány hét múlva, mégis más foglalta el az ő posicióját. — Mi az oka ? — Kérdeztem én. — Hát az — volt a válasz, — mert én csak 500 frt. kaucziót adtam, az utódom pedig 1000 frtot.; ezt az utódot pedig megint kitúrta egy másik, a ki 3000 frtot szúrt le biztosítékul. Csak egy üzletről beszélek — Nomina sunt odiosa, — hanem mostanában sok ilyen van Budapesten. Még csak egyet említek meg. hogy a minap egyik udvari hordárom üdvözölt, mint főpinczér, előkelő vendéglőben. Ő meg volt hatva, én pedig kérdeztem : minek köszönhetem ezt a szerencsét ebben a minőségében ? — Egy kis pénzt örököltem s kaucziót tettem, felelte ő. De nem folytatom. Ez a néhány példa világosan beszél. Én öntől mint a mi iparunk intelligencziájáért liarczoló férfiútól, ismételten csak ezt kérdezem : Minek az a szakiskola, minek az ön anyagi áldozata, ha nemcsak a miniszter, hanem a mi' szaktársaink is csak olyasvalaminek tekintik a képzettséget, a melyet, mint Breimus kardja néhány száz forint lenyom a mérlegben ? Magam is válaszolhatnék erre a kérdésre, de nem akarok, a választ önre bízom s kérem az emberszeretet nevében, nyugtassa meg a mi iparunk törekvő fiatal nemzedékét arról, hogy tanulásuk, komoly fáradozásuk nem egészen hiábavaló Áldás, siker az ön ig3Tekezetén!
