Vendéglősök Lapja, 1897 (13. évfolyam, 1-24. szám)
1897-03-05 / 5. szám
1897. márczius 5. Vendéglősök Lapja. 3 A kontárok. Az igazi hangot hallottuk a P. L. utolsó czikkében. Nekünk oda kell törekednünk, hogy iparunk minél előbb a képesítéshez köttessék. Ez a betolakodott elem — mely többnyire bukott kereskedők, el csapott vigé- czek, foglalkozzsnélküli sarok-ügyvédekből kerül ki — ugyannyira elárasztja már üzleteinket, nem is szólva arról, hogy ezek az üzletet feltételeikkel elrontják, hogy maholnap az igazán szakképzett pinczér megélhetési módja veszélyeztetve van. Ezektől nekünk minél előbb szabadulnunk kell. Addig is mig őket törvényhozási utón iparúnk üzésétől eltiltják, nekünk társadalmi utón ellensúlyozni kell működésűket s lehetőleg oly kis térre szorítani cselekvésüket, hogy önként távozzanak tőlünk. Nem kerül ez semmi fáradságba, hanen egyszerűen a szaklapban ki kell a neveiket Írni s óva inteni tőlük a főnököket. Példának ide írom a legújabb metamorfozát c téren. Egerben a Nemzeti szállóban most egy főpinczér van alkalmazva, neve Maronics Nándor, könyve szerint Maronitsch Jakab, nemzetisége szerint cseh vagy morva, ez a „főpinczér" ur tavaly Szombathelyen Oberschall Orday Józsefnél mint fodrász segéd működött. Vájjon miért nemzeti ez a szálloda, mikor egy külföldit alkalmaz, ki tavaly még magyarul sem tudott ? Milyen üzlet lehet az, hol főpinczér vagy borbély mindegy? Ennek az állításnak hitelességéről bárki meggyőződhetik, ha megkérdezi a fent nevezett borbélyt vagy a szombathelyi bejelentő hivatalt. De menjünk tovább; itt nevet nem említek, mivel adataim még egy kissé hiányosak, de itt szép pillanatnyi felvételek lesznek, ha majd ezek neveit is kiirjuk: egy temesvári fütyülő kereskedő, egy volt pálinka-égető, a harmadikat a főpinczéri ranghoz az jogosítja, hogy Bécsben káplár volt (stb. folytatása következik). A milyen veszélyes ez a pinczérekre, hogy ezek közénk ékelik magukat, ép oly veszélyes a gazdákra az, hogy minden vagyonbukott ember, kinek nincs mit veszíteni, mert mindent hitelbe vesz, konkurren- cziát csinál olyannak, ki tanulta a mesterségét s csak tisztességes utón akarja a megélhetést magának biztosítani. Ezek az iparunkra veszélyes egyének, ha üzletet nyitnak — a mi nem kerül nagy nehézségekbe, mivel az engedélyhez kötött iparűzést megengedik bárkinek — ezek az urak felszerelik üzletüket demi vierge-kel s ilyen reális korban, mint a mostani, csakis ilyen boldogul; ezek a közerkölcsöt sülyesz- tik és a tisztességes emberre bűt és gondot hoznak. Ezt nekünk minden áron meg kell akadályozni, addig is mig a hatóság e miatt intézkedik. Vájjon a magyar fővárosban hány olyan korcsmáros van, ki szakmájában naturálista ? Tegyük fel igy : ha az eddigi, jogtalanul folytatott veendéglői üzlej tek, melyeket kontárok bírnak, most eltil- ' tetnának az üzlet folytatásától, mennyi kiérdemelt, tanult • főpinczér tudná magát önállósítani ? Sok van ezekből a vendéglősöknél, de ha a kávésokat vesszük, ezeknél minden második kontár. Faluhelyen és a fővárosban legjobban és legrohamosabban szaporodnak ezek! ez egy valóságos invázió. Az ilyen embereket legtöbbször az ügynökök csempészik közénk. Nézetem szerint fel kellene világosítani minden vendéget ezekről, a vendéglősöd két pedig fel kellene kérni arra, hogy ne alkalmazzanak nem tanult pinczéreket s a kinél ilyenek vannak, bocsássa el szolgálatából. Ha rostálni akarjuk szakmánkat, akkor el kell kezdeni a kontár vendéglősök és pinczérek névsorát közölni, hadd tudja meg ország-világ milyen pinczért lehet alkalmazni és a kizárt elemek ellen egy kartellt kell csinálni. Igenis, lehetetlenné kell őket tenni, van helyettük sok tanult. Póseh Gyula. Édes panasz, édes való. Ragyog-e még, Hellász, derült eged ? Homérosz Nansikája él-e még ? A mint fehérlő vásznat tereget, Bársony meződön, bájoló vidék í Árnyas bokorban búg-e még fi gerle? Hajlik~e a szív nyájas szerelemre? S te, melyre büszkén néz a világ, Thermopylae! szoros állsz~e még ? Hevit~e még a honszerelmi láng, Leonidás s te M maroknyi nép? Édes-e még meghalni a hazáért? És élni vérrel szerzett igazáért ? Megnyilik-e még a jóságos ég ? Lejártok-e még a földre Istenek? Kitépni a bubánat tövisét, Hogy a szivek meg ne repedjenek. Boldog hit: Isten minden lépten ott van: Házban, virágban, csörgő patakokban. Ah, oda vágyom a kék ég alá, Hol balzsamos fü s költészet terem; Ha dalra lelkem ott felajzaná Ifjonti ábránd és honszerelem 1 Virágot tűznék kedvesem hajába, Hitért s hazáért élnék — nem hiába, Szivem nem illet téged a panasz ! Nincs-s virágod; pár szerény dalod ? Nem mosolyog-e rád nyár és tavasz; Nőd s lánykád, hogy vidulj általok! $ nem üdv~e az, ha felbuzdulsz imára, Hogy áldást esdj e szép magyar hazára I Sántha Károly. Némely szokásunk történetéhez. Irta; Vaíentényi György. Igen sok szokásnak hódolunk, anélkül, hogy eredetükkel tisztában volnánk. Ez okból czélszerünek véljük azok történetét rövid vonásokban ecsetelni. A déliebéd története. A déliebéd nem volt ismeretes az ókor népeinél. A rómaiak mindennapi főétkezésüket este (coena) végezték, azért a legtágasabb szobájukat is este ebéd (vacsoráló- szobának (coenaculum) hívták, a déli ebéd lassankint a reggeliből keletkezett s korukban, főleg Nyugot-Earópában ismét az ókori estebéddé készül változni. Még XIV. Lajos idejében (a 17. században) egész Közép- Európában 11 órakor reggel volt az ebédideje. Azonban a múlt század elején a déli- ebéd már a 12-ik órára s az első franczia szabadságharc/ idejében (1790 körül) a délutáni 1 órára volt kitűzve. Ezen időtől fogva a magasabb rangnak a déliebédet mindinkább a későbbi délutáni órákra halasztották, úgy, hogy most a társadalom előkelősége Eranczia- országban esti 6 óra után, Angolországban esti 9 óra után s Európa többi részeiben délutáni 4 óra után ebédel. Ezen szokást, a főétkezést este elvégezni, követi nálunk a napszámos és földmi- velő nép is, nem ugyan a nagyúri tempóból, hanem azon kényszerűségből, melyet terhes élete ró rá s melynélfogva nyári időben egész áldott nap munkában lévén, csak este költhet! el főtt ételét. A bevégzett munka után való ebéd ugyan nyomós dietikai elven nyugszik, mert azon közmondás, hogy tele hassal nem szeretünk tanulni, többé kevésbé a kézi munkára is áll. A deli harangozás története. Midőn 1456-ban a keresztény hadsereg Hunyady vezérlete alatt az Aldunán gyülekezett, hogy Belgrád ellen nyomuló török hadseregnek útját állja, III. Calixtus pápa meghagyá, hogy az egész világon délre harangozzanak s a nép imára kulcsolja össze kezeit. 1456-ban vívott csatában a keresztény csapatok a törököket tönkretették; a győzelem hírét aug. 6-án vette a pápa s ennek folytán meghagyta, hogy ezen örömhír emlékéül minden év aug. 6-án „Urunk színváltozásának“ ünnepe szenteltessék és a déli harangszó örökkön-örökké fentartartassék. Kedves egészségére! története. Korunkban már divatját múlta azon szokás, hogy az embernek, ha tüsszent, egészségére kívánjuk. Eredetét némelyek a 15. században keresik, a mikor a „fekete halál“ egész Európában szedte áldozatait. Ugyanis e betegség gyakori tüsszentéssel kezdődött s ilyenkor a jelenlevők sajnálkozásból „kedves egészségére!“ kívánták a
