Uj Budapest, 1936 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1936-03-14 / 11. szám
2 UJrMUSi&PESI 1936 március 14. terjesztett azon jelentésére, amely szerint a támfalak megépítése a legmegle- lelőbb, mondhatni: egyetlen eszköz a csuszamlás végérvényes kizárására. — Az én mérnöki véleményem szerint a támfal-építés tüneti tkezelés, amely momentán szükséges és helyes, de végérvényesen nem oldja meg ezt a kérdést. Végérvényesen nem lehet ezt a problémát másképen megoldani, mint a csúszó réteg átnedvesedhetésének előre biztosított meggátlásával. — Hogy a csúszó réteg át ne nedve- sedhessék, annak egyetlen, sokszor alkalmazott módja, hogy szivárgókat építenek. Ezek a szivárgók a csúszó rétegbe került talajvizet összegyűjtik és alkalmas helyeken a csatornákba levezetik. Ez az egyetlen módszer véleményem szerint, amellyel kizárhatjuk a csúszások lehetőségét. Ez a módszer nemcsak a mai helyzetben nyújt megfelelő biztosítékot, hanem előrelátás minden további hasonló eset megismétlődésének megaka- dályozására. — Úgy gondolom: az egész Várhegyet köröskörül ilyen szivárgó gyűrűvel fognák körül és ebből helyenként levezető csatornákat vezetnének foe a közcsatornába és így gátolnák meg, hogy ott a csúszó talajréteg átnedvesedjék. A támfalak alkalmasak a jelenlegi csúszás megszüntetésére, amennyiben azonban elgondolásom megvalósul, a jövőt illetően ezeknek a támfalaknak kizáróan dekorativ szerepük lenne. Bálint Kövező mesler Budapest, X., Korporaal-tä. 11. Telefon: 48-1-32. vmosHJüimTEsz RÉMHÍREK ELŐZTÉK MEG a keddi rendkívüli közgyűlést, amelyen is a lakbérleti szabályrendelet harmadik felvonásuké pen a szavazások kerültek sorra. Vér szagra gyűlt az éji vad: megleltek a karzatok és igen sokan jöttek el a törvényhatósági bizottság igentisztelt tagjai közül is. A beavatottak azonban előre tudták, hogy sok a hű-hó a semmiért, nagyobb összeütközések nem lesznek a szavazás kapcsán. Még pedig azért nem, mert a legfontosabb szakaszt: a liftpénzt illetően szabad keze volt a jobboldali városatyáknak. Mindenki úgy szavazott tehát, ahogyan meggyőződése, vagy a szíve diktálta. A Nagy László- f él e indítvány győzött, amely szerint beköltözés előtt a lakó és a bérbeadó a lift használatára vonatkozóan megállapodlak. Győzött pedig 75 szavazattal 51 ellenében, olyképen tehát, hogy a baloldal által „leltári szavazatoknak“ nevezett hivatalnoki szavazatok nélkül is győzött a l i f t p é n z pártja. * TERMÉSZETESEN, MINT MINDIG, MOST is voltak óvatos duhajok, akik süketeknek tetették magukat, amikor a névszerinti szavazás elrendelése kapcsán berregni kezdett az összes társalgókban és büffé-helyiségekben a polgármester csengője. Hűvös tárgyilagossággal állapítjuk meg. hogy az óvatos duhajok pártja, akik nem szavaztak sem jobbra, sem balra, bár jelen voltak, ez alkalommal az úgynevezett polgári ellenzék soraiból került ki. Háziurak a lapító demokraták, nyíltan nem szavazhatlak A régi híres Maloschik-féle vendégi földszintes háza még ma is kiugrik a Népszínház-utcai járdasorból. A földszintes épület — ha renoválva is — ugyanúgy áll, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt. A körút felé eső szomszédos épület — amelyben a Pátria-mozgó van — még gyermekkoromban szintén földszintes ház volt. Csupa szobakonyhás lakás volt benne, udvarának kövezete girbe-görbe és ha esett az eső, a kövek között tócsákban állott a víz. Az udvar közepén szivattyús kút állott és a hátsó traktuson kézzel írott, kezdetleges formájú, rámába foglalt címtábla: ssaaaisESEzsmHra Sie-ínfiák asódai&s m. . . . Stempáknak, az asztalosmesternek műhelyébe sokat jártam. Az öreg asztalos, aki a szemüvegét hol az orra nyergén, hol a homlokán hordta, bútorok javításával és egyszerűbb asztalos- munkák előállításával foglalkozott. A műhely olyan volt, mint egy nagy üvegezett fészer és közepén a forgács, a fahulladékok elégetésére nagy, gömbölyű hasú pléhkályha állott. Az öreg asztalos a fahulladékokat odaszórta a pléhkályha köré és amikor ott voltam, ezekből a fahulladékokból várat, házat, kertet és egyebeket építettem. Amikor a kert vagy a ház készen volt, alig gyönyörködhettem benne, mert a ziman- kós téli délelőttökön az öreg asztalos munkapadjától ellépve feltolta a szemüvegét az orra nyergéről a homlokára, lapátott vett elő, kinyitotta a nagy gömbölyühasű kályhát és a fahulladékból, faforgácsból épített kertemet behajította a lobogó tűzbe. ■XÚgy kerültem én oda Óvodáskoromban játszani, hogy Stempákné, a kis kövér motollanyelvű asszony anyámnál mosott. Ö volt a házimosónő. A Stem- pák-féle asztalosműhely házának kapuja előtt cukrosember árult s-zaiámi-cuk- rot, amely rózsaszínű és barnaszínű lisztesvalamiből volt kikeverve. Krajcárért adta a cukros ujjnyi-vastag „szalámi szeletet“ és Stempákné ezzel a medvecukorral csalogatott át, hiszen születésemtől kezdve ismert és én mindig odajártam, amíg az öreg Stempák meg nem halt. Akkor az asszony kiköltözött valahová a perifériákra és csak akkor találkoztam vele, amikor változatlanul jött hozzánk mosni. Stempákné mindent tudott: mindent, ami a városban történt. S amíg a mosókönyvbe bekerült a dátum, hogy mikor jön megint hozzánk, addig motolla-nyelvével mindent elmesélt. Egyszer azután nem is tudom, hogyan-hogyan nem, a nyár végén, amikor vidéki birtokos ismerősünktől visszakerültem a vakáció után, más Stempákné mosott már nálunk. Ez szótlan asszony volt. Ugyanolyan vastagkarú, ugyanolyan kis zömöktestű, de nem tudta elmesélni, mi történt a nagyvilágban. Akkor tudtam meg, hogy Stempákné meghalt. Tegnap künn jártam a Külső-József- városban. Ebéd után volt, hűvös idő, de azért már úgy lengedezett a márciusi szél és jól esett a józsefvárosi utcákon a kövezetét róni. Amint róttam az utcát, benéztem egy udvarra. Az udvar hátsó traktusán iátok megint egy cím- táblát —- név van rajta és alatta: X. ty. a&ziat&$ fn. Érdekelt az udvar. Megálltam a kapu előtt, s ahogy benézegettem, az udvar hátsó traktusán megnyílt az ajtó és kilépett rajta az öreg asztalosmester, orrának nyergén szemüveg. Megállt az ajtóban, felnézett az égre, nézte a kavargó felhőket s hogy jobban lásson, az orra nyergéről feltolta a szemüveget a homlokára. De megjelent utána az ajtóban egy kis köpcös, vastagkarú, kövér asszony, valamit mondott motollapergéssel az urának. Sebesen beszélt a mondatok között szünetet nem tartva, épp úgy, mint annakidején Stempákné. Mi minden történt azóta, mióta a Népszinház-utcai Stempák a lapátjával el-elpusztította a kertemet, a házat, a várat, amit a fahulladékból építettem s íme, a figurák mégis megmaradnak. Megtaláltam újra Stempákot a feleségével együtt, csak néhány utcával arrébb s azzal a különbséggel, hogy már nem játszhatunk a faforgáccsal, nem építhetünk belőle kertet, házat, várat, mert közben megöregedtünk 2 szívük vágya szerint: a liftpénz mellett, még a demokrata világnézettel sem fér össze, hogy a zsebük ellen szavazzanak! így hát nem szavazhattak a liftpénz ellen, de mellette sem. A problémát salamoni bölcseséggel, tehát úgy oldották meg: hogy sehogyan sem szavaztak! A legnagyobb feltűnést az az erzsébetvárosi demokrata városatya keltette, aki úgy is mint náziúr, de úgy is mint törülmetszett demokrata véletlenül a teremben tartózkodott, sőt a padjában ült, amikor Haviin tanácsjcgyző a névsor olvasásában az ő nevéhez ért. A derék bizottsági tag — egyszerűen süketnek telelte magát. Nem szavazott sem jobbra, sem balra. Nem vette tudomásul, hogy nevén szólították. Úgy tett, mintha aludna. . . *EZEKEN A HASÁBOKON ADAS- SÉK MEG minden elismerés és reverenda B o c s ár y-S pur Kálmán keresztény párti bizottsági tagnak, aki a törvényhatósági bizottság tagjai közül valóban a legnagyobb, legszebb és legértékesebb munkásságot fejtette ki, hogy a kilenc esztendős huza-vona után végre tető alá jusson a szabályrendelet. Az élesen látó jogász pompás judiciumával, óriási tudással, objektivitással és körültekintéssel állt az első percben Bocsáry- Spur annak az elgondolásnak a szolgálatába, hogy az igazságosság és méltányosság törvényei szerint rendeztessék a háziúr és a lakó örök harca. Bocsáry-Spur hívta életre esztendőkkel ezelőtt a lakásügyi bírák értekezik tét, az ö mindenre kiterjedő gondossága a legapróbb részletekbe is behatóan gyúrta, és formázta a különféle bizottsági ülések és ankétok végeláthatatlan során keresztül a tervezetet. Amidőn Bocsáry-Spur a szerdai kő gyűlés végén a polgármester köszönő szavai után, amelyek a szakértő bizottsági tagok munkásságát illették, szólásra emelkedett, hogy a szabályrendelet megalkotása körül érdemeket szerzett tisztviselők felé meghajtsa az elismerés zászlaját: minden oldalról tapssal köszöntötték. A tudós szerénységével hárította át a polgármester dícséretét Bocsáry-Spur Liber alpolgármesterre, Schuler tanácsnokra, vitéz Horváth László tanács jegyzőre és Vertsek tiszti ügyészre. De a közvélemény nem honorálja Bocsáry-Spur szerénységét, a fő- tisztviselők visszahárítják az elismerési őreá, akinek — hogy ezt az elkoptatott jelzőt legyünk kénytelenek használni — valóban hervadhatatlan érdemei vannak az új szabályrendelet megalkotása körül! * TANÁCSNOKNAK LENNI NEM NAGY gyönyörűség hétköznapon, amikor is a bizottsági ülések sorozata, a felek fogadása, meg a referensekkel való tanácskozások töltik ki a tanácsnokok napját, kora reggeltől késő éjszakáig. Nemkevésbé súlyos a tanácsnok urak helyzete vasár- és ünnepnapon. A tanácsnoknék már el is határozták, hogy küldöttségbe mennek a polgármesterhez: mentse fel férjeiket a vasárnapi szolgálat alól. — Nem elég — panaszkodott az egyik tanácsnok-feleség a Városházi Notesznek — hogy hétköznap egyetlen pillanatig sem lehetünk az urainkkal! Reggel hétkor elmennek, jó ha négy óra felé hazajönnek ebédelni, azután szaladnak vissza a hivatalukba, hogy késő éjszaka lássuk őket megint. De még a vasárnap sem a mienk! Akkor meg különféle reprezentációs kötelezettségeket sóz a vállukra a polgármester! Igaza van az elkeseredett tanácsnokáénak, de nem kevésbbé igaza van a polgármesternek is. Annál is inkább, mert ő jár elöl a jópéldával: ha valaki, hát Szendy Károly az, aki elsősorban és igizán a hivatalának él. ö jön be reggelenként legkorábban a városházára és ő az, akit a késő esti órákban sűrű szalutálások közepette utolsónak enged ki a Városház-utcai nagykapún a portás. Ami pedig azokat a bizonyos vasárnapokat illeti, hát bizony az a helyzet, hogy a polgármesternek, nemcsak jól közigazgatnia, hanem reprezentálnia is kell. A reprezentáció pedig talán még az adminisztrációnál is nehezebb — nemcsak azért, mert rengeteg fényezett borjúszegyet kell enni — hanem azért is, mert sokáig tart. Ülések, fogadások, szoborleleplezések, ebédek — sajnos — nem intézhetők el percek alatt. Ahoz órák kellenek! Különösen vasárnap, amikor hosszabbra nyúlnak a szónoklatok, dörgedelmesebbek a tósztok, mert hiszen: úgy is ünnep van, jobban ráér mindenki! Mivel pedig senkisem lehet egyszerre két helyen, természetes, hogy a polgár- mester megosztja a vasárnapi reprezentációt. Van belőle elég, nem kell félni, jut mindenkinek! Nem is egy, hanem kettő, vagy három is egy-egy vasárnapra. így hát asszonyaik őszinte bánatára, ha vasárnap reggel későbben is megy el hazulról az uruk, mint hétköznapon, hogy reprezentálja valahol a polgármester ural és a székesfőváros közönségét, de viszont későbben is jön haza. Egy reprezentációban megőszült fővárosi tanácsnokról mesélte a felesége: — Bizony mondom, a gyerekeim nem
