Uj Budapest, 1936 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1936-08-08 / 31-32. szám

eb VÁROSPOLITIKAI TS C£> r 03 ci- ■ Előllzeléftl Arak: Egész .................................................. 30 penQÖ FAI évre ......................................................... >5 pengő Eg yes szám Ara 60 llllér FELELŐS SZERKESZTŐ: DOBY ANDOR DR Szerkesztőség As kiadóhivatal: Budapest, IV., Knes Ivor-utca O. Teletöm 1^828^23. Posta lak arA kp. csekkszámla 30.013. íxihU&zi fUbWÁnty Amiként a könyveknek, azonképen a törvényeknek is megvan a maguk vég­zete. Vannak könyvek, amelyek elvesz­nek, és vannak törvények, amelyek nem tudnak megszületni. Egy ilyen törvény, a meg nem születésre, vagy talán még- inkább a halva-születésre ítélve: a szín­házak megrcndszabályozása, a főváros évtizedek óta készülő, de tető alá jutni az előjelek szerint soha nem tudó szín házi szabályrendelete. Végeláthatatlan tanácskozások foly­nak a főváros illetékes ügyosztályában arról, milyen legyen az új színházi sza­bályrendelet, amely arra hivatott, hogy rendet és fegyelmet teremtsen a kulisz- szák végeláthatatlan dzsungelében. A jól és kevésbé jól fésült színházigaz­gató urak azután rájöttek, hogy sokkal jobb ezentúl is a zavarosban halászni. Kiadták tehát a jelszót, hogy semmi szükség nincsen színházi szabályrende­letre, színházat a jövőben is az nyithas­son, aki akar. Akárcsak szatócsüzletet! A baloldali színházigazgatók túllibe- rális felfogását természetszerűen megér­téssel támogatja a baloldali sajtó, egy húron pendülve minden megrendszabá- lyozás elleni vétóval, akár színházról, akár színes embereknek a gőzfürdőbe, való beengedéséről van szó. Az ehre.ntálok és spitzarturok önma­gukat félt-ő protektorai a tőke szabad­ságát emlegetik, és arról beszélnek, hogy színigazgató és színész egymáshoz való viszonyát tökéletesen rendezi a kollektív szerződés, kár abba- beleavat­kozni! Sajnos, ezt a felfogást kezdik osztani az illetékes városházi tényezők is, aminek látható jele az eredetileg ko. molynak és szigorúnak indult szabály- rendelet tervezet teljes elposványosodá- sa. Maholnap ott tartunk, hogy azt fog­ják mondani az illetékesek: minden jól van úgy, ahogy van, nincs szükség szín. házi szabály rendeletre, mert a mai hely­zet tökéletes, azon változtatni nem kell! Ezen felfogás szerint tehát nincs és a jövőben sem lehet semmi akadálya annak, hogy akármiféle külföldi álma­gyar, levitézlett artistaügynök, elaggott leánykereskedő, vagy egyéb börtön töltelék — veszteni valója úgysem lé­vén — ruhatári és büffé-bérlők, nem­különben kauciós allcalmazottak pénzén a magyar kultúra papjává avatod jón! Pedig az éremnek két oldala van: a szociális vonatkozáson felül, — amely talán nem túlzottan érdekes — egy má­sik oldala is. A színpad szuggesztív ereje és agitatív hatása vetekszik a saj­tóéval, a főváros hatóságának minden eszközt meg kell ragadnia arra vonal kozóan, hogy a színházi kháoszban a keresztény és nemzeti erkölcs fáklyájá­val igyekezzen világosságot teremteni. A félrebeszéléseket, unott kézlegyintése, két és tudatos elkenéseket éppen ezért kellő értékükre kell leszállítani, és arra koncentrálni minden törvényhozó aka ratot, hogy erkölcsi, művészi és anyagi tekintetben Budapest színházai, kaba­réi és szórakozóhelyei megüssék azt a mértéket, amely a keresztény világszem­léletnek minden tekintetben megfelel! Mielőtt a művész a portré mintázá­sához fogna, legfőbb problémája a beállítás. A megmintázandó alaknak azt a magatartását kell eltalálnia, amelyben leghívebben nyilvánul meg az egyéniség. Wolff Károly egyénisége a történel­mi beállítás távlataiban mutatkozik legélesebben. Elhibázott lenne, ha em­beri nagyságát és munkásságának ér­tékét személyének varázsában, vagy cse­lekedeteinek felsorolásában akarnánk feltüntetni és megmagyarázni. Ezek­ben a részletekben egy szép, nemes férfi képe rajzolódik ki, de nem ez az összesége és nem ez az egysége annak a hatásnak, amelyet nemzeti életünk­ben, s különösen a főváros életében olyan jellegzetesen érvényesített. A világháború és forradalom után a nemzeti sorsfordulatban Wolff Károly gondviselésszerű hivatást töltött be. Ő az egyetlen, aki nem politikát csinált, hanem lelkeket ébresztett, lelkeket for­mált, s nem a politika eszközéül, ha­nem egyetlen nagy cél: a magyar ke­resztény feltámadás érdekében. Wolff Károly nem politikus volt, hanem Zrínyi, Pázmány, Széchenyi, Zichy Nándor és Prohászha galériájá­ból való reformátor. Jellemének ural­kodó tulajdonságai reformátorjelle­Wolff Károly halála alkalmá­ból a kapucinus rend budake­szi templomában tartott hiva­talos gyászmisén elmondott beszéd. Tartotta: P. KÖSS BERTALAN DK. kapucinus­rendi teológiai tanár. Ebben a mi fekete, szenvedés járta korunkban nagyon nehéz az embernek magát feltalálni. Ahol annyi veszteség, annyi elmúlás van, ahol az enyészet szinte egyetlen gesztussal semmisít meg reményeket, terveket, boldogságo­kat, ott nehéz azt mondani: nyugodjál meg, nem tehetünk róla, ez a közös sors! — nem, kedves hallgatóim, itt nem mondani, hanem tenni kell vala­mit, de ennek a tettnek olyannak kell lennie, mely a múlandóság szomorú gyászmenetei között, a sírok mentén is felébreszti bennünk a keresztény hit öntudatos erejét. Egy ilyen emelő, kétségbeesésétől mentő tettre van szükségünk nekünk is, kik pillanatok alatt veszítettük el a Irtai: Sipőcz Jenő gűek: rajongása, önzetlensége, áldozat- készsége, meg nem alkuvása, kimerít­hetetlen munkaereje és rendíthetetlen hite. Ezekkel az adottságokkal nehezen lehet politikát csinálni, mert a politi­kai siker érdekében sokszor és nagyon sokat kellene belőlük feláldozni. A politika csak velejárója, vagy eredménye lehet a reforniátori munká­nak, amint azt Wolff Károly munkás­sága is igazolja. Könnyen kimutatható, hogy Wolff Károly, sohasem hozott ál­dozatot a napi politikáért, áldozatokat csak reformátori célja érdekében tett. Róla, mint politikusról csak a reformá­tor mérlegén lehet szó, másképen egy­oldalú és téves lenne politikájának ér­telmezése. Alkalmi politikai beszédei egytől egyig csak tüzeket gyújtanak, meggyőződéseket kovácsolnak, kitartást és hitet ébresztenek, s elkerülik a poli­tikai fogások, a helyzetnyujtotta cél­szerűségek kihasználását és útmutatá­sait. Nem is hagyott politikai végren­deletet. S ha a Keresztény Községi Pál t összegyűjti és kiadja Wolff Károly be­szédeit, akkor nem a politikusnak hal­hatatlan emlékét tiszteli meg, hanem a nemzet és a főváros lelki reformálójá- nak örökértékű igazságait mutatja be a jelen és jövő nemzedéknek! A történelmi beállítást igazolják magyar közélet legjelíemesebb vezérét: Wolff Károlyt. Mikor Szent Istvánt megkö­vezték, utolsó szava volt: Uram, ne tudd be nekik ezt bünül. Szent Antal remete 358-ban ezekkel fejezte be életét: Fiacskáim, éljetek boldogul! Garcia Moreno, Equador elnö­ke, mikor a gyilkos tőr testébe szaladt, igy szólt: Isten nem hal meg. Chateaubriand 1848-ban, mi­kor a forradalmárok ágyúi éppen a háza mellett szóltak, haldoklásában ezt sut­togta: Franciaországot csak Isten tör­vényei tudják megmenteni. Nagy emberek utolsó szavai voltak ezek, mélyen tisztelt hallgatóim, d e melyek voltak Wolff Károly utolsó szavai? Oh, mennyi ember gondol most siet­ve vissza e nagy elköltözöttel való utol­só találkozására, hogy örökre elhelyez­ze a lelke mélyén azokat a mondato­kat, melyeket tőle hallott. Oh, testvé­reim, őrizze is meg mindenki közülünk, Wolff Károly munkásságának eredmé nyei, így a főváros lelki képének meg­változása, a hitélet emelkedettsége és bensősége, a gazdasági élet egyensúlya, a szociális viszonyok rendezettsége, és az a bizalom, amivel nemcsak a város vezetői és az autonómia tagjai, hanem az egész ország viseltetik a főváros jö­vője iránt. Abban a programban, amelyet Wolff Károly, a keresztény feltámadás érdekében egy szerves, a nemzeti élet teljességét magában foglaló részleteit megalapozta és amelynek politikai és ünnepi beszédei hű képét tükrözik, nincsenek partikuláris érdekek! Bár a munkássága a főváros életébe kapcso­lódott bele legintenzivebben, ahol so­hasem tekintett osztályérdekekre, ha­nem csak az egyetemesség közös nagy céljait szolgálta, épen úgy országos vo­natkozásban sem szolgált külön fővá­rosi érdekeket, hanem tisztán, egyedül a nemzeti élet teljességét. Hivatásszerű nagyságának ez a legjellemzőbb voná­sa. Történelmi perspektíva és mindent magához ölelő szeretet! Az a kép, amellyel Wolff Károlyt szemünk elé idézzük, a nemzeti hősök, a reformátorok, a látnokok képe! Eb­ben a képben kell' megőriznünk és ápol­nunk emlékét! mint egy szent relikviát. Mert halljátok csak, mit suttogott végvonaglásra rán- dult, kékülő ajka: Ne felejtsetek el, jöjjetek ki a síromhoz. Ne felejtsetek el! Ne, ne! — Ne felejts el engem, te férfiú, kinek az a sorsközösség volt rendelve Istentől, hogy engem atyádnak nevezz, s ha már nem is lehettél mellettem utolsó har­comban, de legalább álomban közöltem veled távozásomat. Ne felejtsetek el, jóbarátaim, kik egyedül bírtátok lelkemnek felétek ki­nyíló örömeit, akikhez menekültem, ha az élet ostora végig suhintott a fejem fölött. Ne felejtsetek el engem, ti komoly, aggódó magyar férfiak é3 asszonyok, kik hazátok sorsát az én eszméim és vezetésem szerint kívántátok boldog­ság felé irányítani. Ne felejtsen el engem az a naMliős város, melyért életem és egészségem legjavát munkába öltem. Ne felejtsen el a magyar királyt kor­mány, melynek építő célkitűzéseit mir.­Wolff Károly utolsó szavai M . H ty J—1 !­ÚJ o h < t e+ IM ÍV ra r • o: • c-C3 < cf­Wolff Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom