Uj Budapest, 1933 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1933-01-21 / 3. szám
Budapest, 1933 január 21 XL évfolyam 3. szám UJ BUDAPEST vXXl-> —•* tÁífSPOUTlKAJ ^v&r03- -«Bt un Előfizet««! Arak: Egész évre ..................................................30 pengO Fé l «vre..............................................................*3 pengő Egyet szám Ara OO fillér DOBV ANDOR DR Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV-, Kaas Ivor-ulcft O Telefon: Aut. 828-23. Postatakarékp. chequeszAmla: 30913 A megmerevedett Közigazgatás Irta: Szőke Gyula dr., törvényhatósági bizottsági és felsőházi tag Huszártól Éberig Huszár főpolgármester szegedi beszédében, amelyet a Baross Szövetség iparpártolási mozgalmának zászlóbontása alkalmával mondott el, a gazdasági helyzetről elmélkedvén, azt a konklúziót vonta le, hogy belső frontot kell alkotnunk, amely képessé tesz bennünket arra, hogy ebben a nagy világégésben megálljuk helyünket. Az az atyafiságos szeretet és tisztelet, amellyel a székesfőváros közönségének meleg sze- retetét tolmácsolta a főpolgármester Szeged szabad királyi város előtt, a magyar összefogásban látja a jövendő biztosítékát: a Baross Szövetségnek szélterjesztett szárnyú turul alatt felkelő napot ábrázoló emblémája, melynek Ilovszky János nemesveretü agilitása a mozgató lelke. záloga a sivár helyzetünkből egyedül kivezető azon útnak, amely minden javaknak és szolgáltatásoknak helyes értékeléséhez és értékesítéséhez vezet. Az a baráti kézfogás, amelyet Szegeden váltott a főváros népe a vidékkel, bizonysága annak, hogy a főpolgármester intenciói szerint a magyar főváros és a magyar vidék méltányolják egymást. Ugyanakkor azonban, amikor ez T» csatában férfias és magyaros gesztus Szegeden megtörtént, csúnya és zavaros lárma, veri fel Budapest közgyűlésének termét. U gyanazon jelszavak zászlója alatt, amelyek nevében a szegedi városházán Kossuth Lajos Magyar Védegyletének emlékét idézték, tör a fővárosi üzemekre egy csoport, élén a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökével. A harci riadó de messze van a szegedi szózattól, amint hogy a vezért vivő paripa is talmi, korántsem huszártiszti, inkább a Nemzeti Lovardából látszik kölcsönvettnek. Amilyen a vezér, olyanok a katonák: ott nyüzsög a gáljenők és sze- gőbélák tömege, dúsgazdag ügyvédek és milliomos gyárosok, akik a maguk apró politikai pecsenyéjét kívánják megsütni a harci füzeknél. Boldogok lennénk, ha a szegedi ünnepséggel kapcsolatosan a budapesti városházi felvonulás a kartellek ellen ütné meg a harangokat és nem üzemi munkások százait és ezreit akarná megfosztani mindennapi kenyerüktől. A kartellek azonban nem fájnak az uraknak, az eme- ritált bankvezérigazgató ur rozzant grarnof ónlemeze csak egy nótát tud, noha az elcsépelt frázisok már senkit sem érdekelnek. Hogy az altru- isztikus üzemek mentsvárából a kartellek szőrös kezeibe kerülne Budapest népe. mint az legutóbb a Faárugyár erőszakos feloszlatása kapcsán a koporsók beszerzésénél történt, azzal nem törődik, vagy nem akar törődni Éber Antal. Efajta csekélységek nem hevítik az ő egyébként termékeny fantáziájúit. rohan előre, a maga vélt igazáért. amely végeredményben csak áligazság és hogy áligazság, azt éppen Éber Antalnak kell legjobban tudni. Csak az « csudálatos, hogy az a Nemzeti Lovardából kikölcsönzött vén paripa, amelyet amúgy magyarosan ül meg a kamarai elnök, a maga hámjába tudott fogni olyan polgári elemeket is, amelyeknek kritikai érzékét a látszat szerint, nagyon is túlbecsülték és akik most a levitézlett demokratákkal közös hordón akarják az üzemek ellen indított harcokban az olcsó népszerűség pakfonaranyával újra bevonni kissé megkopott középutas címerüket. Folyik az ostrom a közüzemek ellen. A támadók és védők a magániparnak okozott konkurrencia meg- gátlása, vagy a közérdek szükségessége címén emelik fel fegyvereiket, nem tekintvén a közüzemeket általában másoknak, mint a köz tulajdonában, illetve közcél érdekében fennálló gazdasági alakulatoknak. A főváros egyesítése után keletkezett közigazgatási szervezetben a törvényhozás a közigazgatási rendészet kivételével az összes feladatok intézését a törvényhatóságra ruházta úgy, hogy a fővárosi törvényhatóság nem csak az általános közigazgatást, hanem az ország egyetemét érdeklő pénzügyi és közjogi feladatok és közegészségügyi kérdések intézésére is hivatva lett. A főváros rohamos fejlődése, melynek következtében alig félszázad alatt milliós város alakult ki a három kicsiny város helyén, — ha nem is uj feladatok elé állította a köz- igazgatást, egyrészt hatalmasan kifejlesztette a működési körét, másrészt a nagyvárosi helyzet nagyobb számú és nagyjobb területre kihatással bíró aránytalanul több személyt érdeklő ügyek elintézését vonta maga után. A közigazgatás azonban nem haladt együtt az élettel, a szervezetében megmerevedett és éppen azért az újabb feladatok elvégzését nem a közigazgatási szervek, hanem külön felállított intézmények eszközölték, amelyekre a közigazgatás szerveivel való laza összefüggésük következtében a törvényhatóságnak szinte alig valami befolyása volt. A fővárosi közmunkák tanácsa, a fővárosi pénzalap, a különböző alapok, igazgatóságok és üzemek szinte önálló életet élnek és teljesen kiesnek a törvény- hatóság irányitásából; a köz- igazgatás nem képes olyan hatást velük szemben kifejteni, amely a közigazgatás egységét biztositaná. Egészen természetes, hogy a nagy- gyá fejlődött főváros közigazgatásának át kellett alakulnia. A közlekedési feladatok rendes kiterjedésű városban a közlekedési rendészeti feladatokban merülnek ki, amig a naggyá fejlődött városban a közlekedési eszközök fenntartása a közlekedési rendészetnél sokkal fontosabb tevékenységet ró a közigazgatásra. Ezt az egész feladatkört nálunk szinte teljesen átruháztuk a Beszkártra. A közegészségügyi tevékenység kisebb városban szinte csak a járványos betegségek leküzdésére és a hatósági orvos és bába tartására terjed ki, nagyobb város esetleg kórházfenntartással van megterhelve; ezzel szemben a főváros szinte az egész ország közegészségügyének a terhét viseli akkor, amikor kórházaiban a vidéki betegek óriási számát tartja el és olyan intézményeket állít fel és támogat, amelyek kihatásaikban az egész ország köz- egészségügyét szolgálják. Mindezt a két kórházigazgatóság irányítja. A főváros köztisztasági teendői külön hivatalra vannak bizva, a rendészetet az államrendőrség látja, el, az élelmezési problémák szintén külön szervek kezében összpontosulnak ügy, hogy a közigazgatás különböző osztályai ma mintegy közvetítők, csak ezen intézmények és a köz- igazgatást vezető polgármester között. Ugyanekkor azonban a törvényhozás tévedéséből a bíráskodás újabb feladatait hárít ott a át a közigazgatásra: a közjogi tevékenységet az anyakönyvvezetés, illetőség, állam- polgárság, választójogosultság kérdésében nagyon kiterjesztette; a főváros maga a tanügyek terén a törvényszerű kötelezettségein túlmenő kötelezettségeket vállalt és a szociális szükségletek kielégítése körül rendkívül kiterjedt munkásságot vett magára. Ezek a változások sürgetik a közigazgatás átalakulását. Az uj fővárosi törvény valahogy meg is kísérelte ennek a gyakorlati életben megtörtént átalakulásnak a jjogi kiépítéséi, azonban szerencsétlen módon nyúlt a dologhoz. Az akkori kormány nem értette meg a helyzetet és a helyzetet szintén nem ismerő közvélemény hatása alatt csak a formákat látta. Csak azt látták, hogy a közigazgatási el van maradva és az üzemi berendezés túlteng. Nem vették azt észre, hogy a köz- igazgatás ma már más feladatokkal kell, hogy foglalkozzék, mint amire berencleztetett és éppen ezért itt nem üzemi üzérkedésről és tultengésrői van szó, hanem a közüzemek a közigazgatási feladatok egy részét intézik. Halványan érezte azt a törvényhozás is, a törvényhatóság közgyűlése is, amikor azt fejtegették, hogy a közüzemek nem nyerészkedésre vannak hivatva, hanem elsősorban a közszükségleteket kell kielégíteniük. De a tisztánlátás hiányát- mindjárt elárulták, amikor minden üzemnél a községi háztartáshoz való hozzájárulás cimén jövedelmet sürgettek. Ezért az uj fővárosi törvény sem adta meg a helyes irányt a közigazgatásnak. Ma arról nem is beszélek, hogy a régi törvény ftlelősségi szakaszain csak rontott a polgármesteri felelősség tulhajtásávai és az intézkedések lehetőségén szintén csak rontott a polgár- mesteri ügyosztályok, mint üres keretek meghatározásával, az ügyosztályi bizottságok hatáskör nélküli báb játékával, az egész közigazgatási hatalmi körnek a kormány kezére való átadásával, valamint a törvény- hatósági közgyűlés jogkörének erős csökkentésével. Ellenben azt emelem ki, amit az uj törvény nem hozott. Amint a főváros fejlődése és az újabb viszonyok magukkal hozták, hogy közjogi, szociális és bíráskodási téren szélesebb körű teendői vannak a törvényhatóságnak, amint a közélelmezés, köz- egészségügy, köztisztaság és közlekedés kérdései, éppen íi gazdasági leromlás következtében is sokkal inkább kívánják a közigazgatás támogató működését és amint a szociális kérdések szintén a gazdasági pusztulás következtében uralkodó feladatként állanak a közigazgatás előtt, egészen természetes, hogy ezeknek a megoldását, a közigazgatás teendőinek az átcsoportosítását, az ügyköröknek újabb beosztását, a felállított bizottságoknak erősebb működtetését, az üzemeknek a közigazgatás szerveivel való nagyobb kapcsolatát és az üzemigazgatóságoknak megfelelő hatáskörrel való és szabályrendeletekben körvonalazott rendelkezési jogát kell mielőbb keresztülvinni. Elsősorban a közjogi ügyosztály feladatkörének a kiegészítése szükséges és a kerületi elöljáróságokkal kapcsolatbahozása. Tudnunk kell, ki a magyar állampolgár és ki bir fővárosi illetőséggel, ki, mióta lakik itt, mert nemcsak a választói jog függ ettől, de ettől függ a főváros eltartási és gyógyítási kötelezettsége. A választói névjegyzékben felvett választók legalább 10%-a ismeretlen, ugyanannyi meghalt és helyettük kétszeraiinyi uj jogosult jött, akiknek rendes nyilvántartása a mai szervezet mellett meg söm történhetik. A főváros közkórházaiban a. betegeknek több, mint a fele nem budapesti illetőségű. A segélyezettek szintén nagy száma csak a nyomor következtében özönlött Budapestre. Bármennyire elismerem is, hogy emberi kötelességünk mindezekről is gondoskodni, mégis a pénzügyi lehetőségek határai között a törvény rendelkezése alapján elsősorban a saját polgárainkról kell gondoskodni és ennélfogva, ezek nyilvántartása okvetlenül szükséges. Szükséges azonban ez a közrend szempontjából is, tehát önmagától adódik, hogy a közigazgatás kezéből kivett közrendészet a főváros törvényhatóságával a mainál aránytalanul szorosabb kapcsolatba hozandó. Évek óta hallunk a közigazgatás racionalizálásáról. Ha ezen a kevésbé sikerült közigazgatási törvényeket értjük, akkor ez már végrehajtatott. Ha ezen az egyes minisztériumokban behozott azt a szokást értjük, hogy központi iktató nincsen, tehát az ügy darabokat a minisztériumokban megtalálni nem lehet, úgy ebből nem kérünk. Ha ezzel a köztisztviselők számának a mai viszonyok között való csökkentését kívánjuk, úgy az ma erkölcsileg lehetetlen. Ha pedig ezen a túltengő közigazgatással a társadalmi feladatokat képező apróbb szociális munkák, vagy pedig a mai pénztelenség mellett potemkinfálként felhúzott látszólagos alkotásokat értünk, úgy ez ellen tiltakozunk. Leghelyesebb azonban, ha az egész közigazgatási racionalizálási elmélettel is felhagyunk. Ehelyett akár a törvény módosításával, akár a törvény keretén belül szabályrendelet, alkotásával, a közigazgatás olyan újabb beosztását, a munkálatoknak olyan csoportosítását sürgetjük, amely számol a mai idők követelményeivel és megérti a nagyváros és a nagyvárosban lakó millió ember okozta szükségletek gyors kielégítésének a kötelességét és ezzel megadja a jó közigazgatást. Egy
