Rákos Vidéke, 1928 (28. évfolyam, 1-53. szám)
1928-11-04 / 45. szám
XXVIII. évfolyam. Rákosszentmihály, 1928. vasárnap, november 4. 45. szám. RÁKOS VIDÉK TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG ÉS SZÁMOS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. TELEFON: Rákosszentmihály 31. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 10 pengő Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill, Egyes szám ára 24 fillér. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Iparpártolás. II. A »Rákos Vidéke« hasábjain pár héttel ezelőtt ugyancsak fenti cim alatt megjelent szerény igényű elmefuttatásom széles körben olyan megelégedéssel találkozott és olyan visszhangot keltett, mely igaz örömmel töltött el. Szerettem volna azonban, hogy ha az én kedves olvasóközönségem köréből — felszóli- tásomnak megfelelően — újabb adatokat, a nyomozás újabb eredményeit kaphattam volna, melyek cikkem szűk kereteit kiszélesitették volna. Remélem azonban, hogy erre is sor kerül. Aktualitást e pár sornak a »magyar hét« ad, melyet gyárosaink, iparosaink, kereskedőink nov. 3-tól n-ig bezárólag rendeznek. Anélkül, hogy ünneprontó akarnék lenni, ki kell jelentenem, hogy engem némi szomorúsággal tölt el az hogy »magyar« hetet kell rendezni. Szomorúsággal tölt el az, hogy így kell a magyar nemzet figyelmét felhivni arra, ami elemi kötelessége volna e nélkül is. Olyanformán tűnik fel nekem ez, mintha azért kellene rendezni ezt a hetet, mert az év többi hete — idegen hét a magyar életben, a magyar közigazgatásban és iparban. A közönség a legnagyobb előszeretettel veti rá magát mindarra, ami külföldi, legyen az akár ipari-, akár szellemi termék és eltekintve egyes kiváló értéktől — legtöbbször mélyen csalódik. Ha már azonban ezzel a propaganda héttel kell megközelíteni a tunyaságunkat és nemtörődömségünket — ám legyen. Örömmel és lelkesedéssel üdvözlöm ezt az életrevaló gondolatot, mely hivatva van tespedő gazdasági életünknek újabb lökést adni, hivatva van saját értékeink megbecsülésére megtanitani és sok derék magyar ember anyagi boldogulásának elősegítésére alkalmat adni. A »magyar hét« sikerét plakátok és nyomtatványok is támogatják. Ezek közül különösen kettő ragadta meg erősen figyelmemet. Egyik frappáns igazságával hat, a másik pedig a vészjel éles sikoltásával figyelmeztet. Az előbbi azt mondja, »Ha magyar árut követelsz, Nagymagyarországot követeled I« Ehhez az igazsághoz kommentárt fűzni nem kell. Kinek a lelkében ne égne ki nem alvó lánggal Nagymagyarország képe? Ki az, aki elmondhatja magáról, hogy jóléte, biztonsága, életkörülményeinek jayulása, osztatlan jókedve, biztos jövője, egész élete nem ettől függi Az egész magyar társadalom élete még akkor is, ha elfelejtve egy időre buját- baját, vigadoz is, nagyon hasonlít arra a lovasra, melynek háta mögött a sötét gond ül. A másik plakát egy hatalmas teher alatt szinte összeroskadó magyart ábrázol és a teherre az van Írva »346 millió«. Ez a mammuth^szám jelenti azt az összegbeli különbséget, mely behozatalunk és kivitelünk között van. Ez jelenti a szegénységünket, az öngyükosságunkat. Meg kell döbbeni mindenkinek, ha ezt a rajzot meglátja és szivében még csak egy szikrája is van a haza iránti szeretetnek. De a csak ridegen számitó üzletember józan esze is tiltakozik az ellen, hogy ez igy menjen tovább! Ez a »magyar hét« egy összeomlott haza romjai alól való segélykiáltás I Forduljatok vissza a könnyelmű pazarlás útjáról, mert minden fillér, amit fölösleges külföldi áruért adunk, egy-egy seb a saját testünkön és sok már a seb, sok a vér- veszteség. Kedves olvasóimI Óriási feladat előtt állunk. Mindenkinek az erejére, mindenkinek áldozatkészségére, minden fillérre szükség van ebben a harcban. Már az iskolában elkeli kezdeni a propagandát, hogy minden gyermek ebben a légkörben nőjjön fel, ez a legfontosabb tantárgyak egyike legyen Csonka- magyarországon. Megvallom azonban, hogy sokat, sokkal többet várunk a magyar asszonyoktól. Várunk valami ele- mentális erővel kirobbanó fellángolást, mely minden vonalon áldozatos példaadásával, törhetetlenül kérésziül vinné a magyar iparcikkek pártolását. Azért gondolunk elsősorban az asszonyokra, mert, sajnos, ennek a súlya 346 milliónak nagyobb részét ők költik el olyan külföldi árukra, melyek sehogy sincsenek összhangzásban az ország jelenlegi szörnyű helyzetével. Álljon itt befejezésül két újabb nyomozásom,, melyek igen jellemzőek. Egy kedves, jó barátom magyar játékkártyát vásárolt. Az üzletben felületesen nézte meg a borítékot, melyen nagy betűkkel nyomtatva ezt olvasta »Magyar-helvét játékkártya«. Otthon azonban kellemetlen meglepetés érte, amikor jobban megnézte a csomagot. A fönt említett felirás alatt ez állott: »Magyar játékkártya behozatal«, a keskenyebbik oldalon pedig: »nyomdai müintézet Prague«! Ha saját szememmel nem győződtem volna meg róla, el sem hinném! Szeretjük a kártyát, sokat is használunk el belőle, de nem hiszem, hogy a hazai szükségletet itthon ne tudnók fedezni. Valóságos szégyen az, hogy prágai »müintézetek« szállítanak nekünk cseh kártyát és még hozzá ilyen megtévesztő csomagolásban. Másik eset. Évek óta egy francia nevű cipőpasztát hirdettek, melyet épen azért, mert azt francia gyártmánynak hittem — nem vásároltam. Nemrég derült ki, hogy ez a cikk egy régi, jónevü magyar gyár terméke, a francia név pedig újabban már magyarul vált ismertté. Nem értem, miért kellett éve-
